Boldog szülinapot - énekeltük lelkesen, miközben közelítettük feléd a csupa csokival bevont gyönyörű túrótortát. Előző nap éjfélig őriztük az udvaron, hogy kihűljön, és a macskák se falják fel, és a nagy nap délutánján - mialatt aludtál, marcipánapukát, -anyukát, és -kisfiút, valamint macit, repülőt és kismadarat mintáztam a tetejére, miközben a konyha és a székpárna egyaránt úszott az ételfestékben. De hát repülős-macis torta volt a rendelés, és egyszer kétéves az ember gyermeke, hát legyen.

A gyertyát elfújtad - összesen háromszor, aztán kijelentettük, hogy talán elég a tűzzel való játékból - mi pedig felkészültünk a torta felvágására.

Amiből nem lett semmi. Pontosabban krokodilkönnyek, sikítozás, és dühroham már a látványra, hogy a kés az imádat tárgyához közelít. A torta tökéletességének megszüntetése maga a magántulajdonrongálás. Úgyhogy mi nyeltünk nagyokat, miközben néztük, hogyan eszed le saját tortád tetejéről a tejszínhabot, és a marcipánfigurák egyes részeit. Persze azokból is csak a virágokat, szirmokat, esetleg az emberkék lábairól a cipőket, hogy a nagy egészek ne sérüljenek.

Aztán fél óra tejszínnyalogatás, és dizájnmegsemmisítés után nagy-nehezen visszatettük a roncsokat a hűtőbe, és az esti fürdés-fogmosás-lefekvés után - szégyen vagy nem - mi is rávetettük magunkat a felvághatatlan remekműre. Másnap - csiribí-csiribá - már egy külön szelet került elő a hűtőből - az egész torta eltűnt.

 Be nem áll a szád.

- Micsinál a bácsi? Nézd! micsinál? Nézd, locsol virágt. (A bácsi éppen egy fa felé fordulva az utcán khmmm... szóval nem bírja hazáig...)

- Anya, dudál a néni autóban, micsinál? - Nem indultam el drágám, pedig zöld volt már a lámpa. - És kezével mit mutat a néni? Egy ujjat mutat. - Igen drágám, a középsőt.

 - Nézd apa, táncol a bácsi... Mosolyog. - Mert a bácsi nagyon jókedvű, és táncol az utcán... - Menjünk oda, táncoljunk bácsival.

- Nézd anya, klémes a kezem. (Hatalmas vigyor.) - Berci, tudod, hogy nem szabad levenni a krémet a komódról. - De levettem. - És hova tetted a krémet? - Szobába. Csupa-csupa klém a szoba. Szellleti anyát a Belci, szellleti.

- Elég volt káposzta, kélek palacsintát kélek lekvállal meg kakaóval, nem káposztát eszik Belllcike.

- Berci gyere, menjünk fürödni. - Inkább kockázom kicsit, nem megyünk ma fürödni.

- Anya nézd, készítettem palacsintát a borsóból. Sok-sok icike-picike palacsinta lett.

- Bácsi, utazom a villamossal. - Én is. - Anya, bácsi is utazik a villamossal. - Látom. - Én is látom.

- Gyere Berci, nagymama telefonál, veled szeretne beszélni. - Szia nammama, vonatozok, építek síneket, kisiklott, kisiklott! Szia nammama!

- Hogy hívnak? Kocsis Berci. - Hát apát hogy hívják? Kocsis Gergő. - Anyát hogy hívják? Kocsis.... Aaaaannyaaaaa!

 Akár egy népmese címe is lehetne...

Életed első igazi élménynyaralása - mit nyaralása, őszölése volt. Igaz, kurtára fogva, hiszen csak három napra utaztunk el, hogy kipróbáljuk, mi is az a családbarát szálloda... Néhány napig megfőzték helyettünk a finomságokat és ha akarunk, fürödhettünk Veled anélkül, hogy ehhez fél délelőttnyi előkészületet kellett volna tennünk.

Szóval vettünk egy nagy levegőt, és elindultunk egy ilyen helyre - te természetesen gyorsan felszökő lázzal reagáltál a különös helyzetre még odaúton. Gyors latolgatás, doktornéni felhívása, lázcsillapító beadása - végül is később is visszafordulhatunk még. Estére már semmi bajod nem volt, a szakember szerint akinek egyszerre négy metszőfoga érkezik, annak számolni kell ilyesmivel. Na de pont most?

Mindenesetre odaértünk, kiszálltunk az autóból, és ekkor megpillantottad Őket. A kecskéket, akikhez be lehetett menni a karámba. Arra még nagy-nehezen rávettünk, hogy a vacsorát ne odabenn fogyaszd el, hanem emberi társaságban, sőt kis rábeszélésre az egyébként imádott medencébe is hajlandó voltál kegyesen beleereszkedni, de egyébként a legsűrűbben hallott mondat: Menjünk kecskékhez, Berci simogatja.

Ez különösen akkor vált kellemetlenné, amikor úgy döntöttünk, az egyik napot a hegyek között töltjük. Majd a hegyi vasút, a vonatok biztos lefoglalnak - gondoltuk mi naívan, miután egy órányi reggeli kecskesimogatást beiktatva elindultunk. Útközben ütemesen kántáltad, hogy mekkk, mekkk, kecske, kecske, Berci, kecske, simogat kecske, majd a vonatra, s a tájra ügyet sem vetve mély apátiába süllyedtél, amikor észrevetted, hogy innen bizony nem fordulunk vissza. Szomorúságod addig a pillanatig tartott, amíg - mint egy látomás - a hegytetőn na nem kecskék, de bárányok közt nem találtad magad.  A baj csak az volt, hogy a sziklákon a bárányok tudnak jönni-menni, a másfél éves kisfiúk kevésbé.

De az igazi meglepetés délután várt, a gyerekeknek pónilovaglást szerveztek a szállodában. Mi büszke eltökélt szülőként Téged is odavittünk - hogyne, hiszen éppen egy hete alig lehetett leszedni az egyik fesztiválon a körbe-körbe poroszkáló lovacska hátáról, csak a szemtelenül magas összeg mondatta velünk azt, hogy nincs még egy kör. Szóval odasétáltunk, Te szinte önkívületben rohantál a lovacskák felé, csakhogy - tragédia következett... A kantárt fogó leány azt mondta, csak védősisakban ülhetsz fel. Azt meg letépted a fejedről. A leány hajthatatlan volt, mi megértők - hiszen a szabály az szabály - és elindultunk visszafele, hogy újabb másfél órányi kecskesimogatással vezessük le a nap traumáját. Sikerült. Hát még amikor kiderült, nyuszik is vannak a karámban...

 Büszke voltam rád. Bizony, büszke, bár utána sokat gondolkodtam azon, vajon jól döntöttem-e.

Nos, a nagy svéd áruházban mászkáltunk lakberendezési ötleteket lesve, és végre-valahára odaértünk az éttermi gyerekdühöngőhöz, ahol tizenkilenc hónapod minden erejével vetetted volna bele magad a forgószékes-libikókás-kisasztalos játékrengetegbe. Igen ám, de egy hét gyerek-két anyuka összeállítású csapat is éppen ezt tette - és bizony, a kicsik nagyobbak voltak nálad.

A négy év körüli kislány - bátyjaitól-barátaitól támogatva haladt utánad... A forgószékből kirángatott, én pedig persze nem szóltam rá... Nem én nevelem. Aztán jött a libikókás kaland egy sima lelökéssel, amit te már egyre dacosabban vettél tudomásul. Szád sírásra görbült, de felmérted a helyzetet, arrébbálltál. Az anyukák közben élvezték a néhány gyerekmentes percet, kávéztak, amúgy is egyszerre hétre figyeltek - észre sem vették mi történik a gyerekseregben. Senki nem sír, nincs nagy gond, a világ kegyetlen - és kinézted magadnak az egyik húzogatós fajátékot.

Csakhogy a kislány követett, és amint felvetted a kisautót, ki akarta tépni a kezedből. Te pedig egy NEM! kiáltással leszegted a fejed - nagyjából pocakmagasságig értél a leányzónak, és bizony kisbika módjára eltaszítottad. Majd boldog vigyorral elfordultál, és húztad a kisautót, mintha szíved leghőbb vágya teljesült volna.

A kislány tudomásul vette a tromfot, és nem követett tovább. Én pedig úgy tettem, mintha nem vettem volna észre az incidenst. Hogy rád kellett-e volna szólnom, mondván, hogy nem szabad erőszokoskodni semmilyen körülmények között - máig sem tudom...

 Biztos minden kisgyerek akaratos. De szerintem te sokaknak taníthatnád a hirtelen dührohamokat. Mi lesz itt két évesen, ami - mint tudjuk a szörnyű kor?

Mai példáink: 1. Bertalan békésen játszik magában. Ünnepi pillanat, dehogy zavarjuk, gyönyörködünk. Csakhogy a formabelerakós játékban egyáltalán nem akar a henger helyén bemenni a házikó. Földhözvág, üvölt. Nyugtatás, nézd kicsim, ebbe próbáld meg. Beleteszi. Most meg azért üvölt, mert benne van.

2. Csokika-hadjárat. De nem kap. Ebéd előtt fél órával semmi esetre sem. Még kukoricapelyhet sem. Hiszti, földhözvagdosása tárgyaknak. Látványosan nem veszünk tudomást a tényezőről. Ha fokozható a hangerő, most megtörténik.

3. Pohárból akarok inni. Egyedül. Leöntöttem magam - problémakör. A kisgyermek tulajdonképpen remeg. Ruhát levenni tilos, pohárba vizet tölteni tilos, vizet nem tölteni szintén tilos.

4. Nem szabad! A tévét be-ki kapcsolgatni. A nem szót egyre hangosabban, hisztérikusabban ismételgetve falrengető kiabálásba csap át, és apa felé csap. Újabb nem szabad. Valószínűleg vége a világnak. Mi minden erőnkkel próbáljuk nevetés nélkül kibírni, de amikor olyan kacagnivaló, ahogy négyszögletesre igazítja a száját, és egyetlen apró könny nélkül szirénázik...

Hát így állunk. Beköltöztünk, még internet is adódott, és mégse jutok soha ahhoz, hogy leírjam, mi minden történik Veled. Akivel lassan már beszélgetni is lehet. Szókincsed akkora, hogy szinte már meg se tudom számolni.

Repülő - mert felettünk zúgnak el a gaz gépek. Cica, Vauvau - ez a környéken élő állatpopulációt tekintve nem számít különösebb eredménynek. Esik az eső - Gyakorlatilag egy hete ezt hallgatod tőlünk. Berci - a nevedet azért már ideje megtanulnod. Apa, anya - az előbbit csünggő odaadással, mintegy sóhajtva, az utóbbit kiabálva, ha valami nem tetszik. Diridongó - követelőzve, hogy azonnal ültesselek a térdemre, mert futrobogakicsikocsi játékra van igény. Kaja - hiába mondjuk: reggeli, ebéd, borsófőzelék, húsleves, ezek hatástalanok. Paci - ma derült ki, hogy tudod, amikor egyszercsak egy könyvben rámutattál. Hol tanultad, fogalmunk sincs. Köldök - ráhajolva tekintélyes pocakodra, és rámutatva az ominózus testrészre. Nénóbrrrbrrr, sihuhu - mindenki tudja, hogy ez a mentőautó, ami a vasúti sorompónál áll. Alma - gyűjtőneve minden kézbe fogható gyümölcsnek. Kárkár - az a madár, amely nem galamb. Galamb - az a madár, amely galamb. Innia - bármi, ami nem víz. A víz az víz, de kiköpöd. Bibi - szám alá tolva a fájó pontot, és addig ismételve a szót, amíg a puszi meg nem érkezik. Bili - egyelőre a kockákat pakolod bele. Haja - mondod, de még nincs. Cipő - most rögtön vegyük fel és menjünk ki. Csokika - többször halljuk, mint az összes többit együttvéve. Még szerencse, hogy át lehet verni egy kis kakaós kukoricapehellyel.

Komoly beszélgetéseink is adódtak már:

- Aaaaanyaaaa! (Felébredtél. Bemegyek, felveszlek, pelenkacsere.) Nénóbrrrbrrr, Kárkár, néééénóóó. (Ezt megbeszéljük, a kintről behallatszó hangok). Cipő! Cipő! Cipő! (Mit ülünk idebenn, amikor ilyen szép az idő?) Bibi (Túl gyorsan szaladtál a cipőért). Szia Apa (Imádó szemek, olvadozó kisgyerek, apa vegyél fel, menjünk együtt az udvarra) aztán hinta, alma, csokika... Mi kell még?

 Végre. A mesteremberek eltűntek, a család beköltözött. Igaz, a kazán nyomását gyomorgörccsel szemléljük - lassan ott tartunk, hogy már vehettünk volna egy újat, és Te már olyan bizalommal fogadod a szerelőt, mintha csak a családhoz tartozna. A lépcsőre egyelőre betonfesték került, a végleges fa dizájn még várat magára, és éppen ma fedeztük fel, hogy közvetlenül a bejárat előtt szépen lefedve egy régi-régi akna tátong - de itt vagyunk, itt lakunk, a sötét albérleti napoknak vége.

Két hete már, hogy a család összefogott, és verejtékes munkával kifestette az egész házat szép fehérre, mert a színeket még nem találtuk ki. Azóta már tudjuk, hova kell majd lemosható festéket húzni, mert a földet túró tappancsok nyomaitól kezd elszürkülni.

A villanykörték még búra nélkül lógnak a mennyezetről, de a te szobádban már minden tökéletes, kiságy, komód, szekrény, szőnyeg. Igaz, csak aludni jársz oda, a jó időre való tekintettel egész nap hangyákat kergetsz az udvaron.

Az előző tulajdonosnak vagy harminc macskája volt, azokat meg mi kergetjük. Még mindig azt hiszik, hogy itt jó. Próbáljuk nekik finoman elmagyarázni, hogy a szép napoknak vége. Neked meg azt, hogy ők tulajdonképpen a szomszédban laknak, csak eltévedtek.

A húsvéti nyuszi a kertbe érkezett, háromfelé osztva tojásait - a három létező fűcsomóba elrejtve. Teljes extázisban kerested meg az ajándékot, és lágyan, lazán szórtad el a piros sztaniolpapírt szerte-széjjel az udvarban, ahol tegnap még hétrét görnyedve szedtük az itt hagyott szemetet. Így aztán ma is.

De itt lakunk. Öten. Apa, Anya, Te, valamint Kázmér & Huba. Ők havonta jönnek a törlesztőrészletért.

 Sokat kellene írni. Külön a szilveszterről, amikor tüzijátékot néztél, mint a nagyok, külön a születésnapról, amikor beletenyereltél a tortába, és külön január huszonnegyedikéről, amikor öt nővel buliztál együtt.

De internetes hiányosságaink miatt csak egy rövid beszámolóra futja.

December 31.

Régi hagyomány a családban, hogy a szilvesztert együtt töltjük Gábor- és Robi bácsiékkal valahol az országban egy falusi házikót kibérelve. A helyzet idén a Te -, és Vilma barátnőd születésével némileg módosult. A falusi házikóból közös barátaink palotája lett, a szokásos hat fős társaság csendes eszem-iszomja pedig - ha jól számolom - tizenhárom felnőtt, és nyolc gyermek (közülük három egy éven aluli kiskorú) családi ereszd-el-a-hajam bulijává módosult. A két napos program kiemelkedő eseményei közé tartozik, amikor úgy megszeretgetted az éppen ülni tanuló Vilmát, hogy lábai az égnek meredtek, ő pedig hanyatt döntve a kandalló előtti szőnyegen találta magát, és miközben szerelmesen néztél rá, ő hangos sírással adta tudtodra nemtetszését, a tüzijáték, amelynek első pukkanásaira hatalmas hisztiben törtél ki, ezért hálózsákostól néztük az ablakból, nem utolsósorban pedig január elseje, este, amikor úgy döntöttél, te márpedig a többi kiskorúval ellentétben igenis a felnőttekkel fogsz bulizni. Háromszor tettelek le aludni, háromszor adtad éktelen visítással tudtomra, hogy ez a megoldás számodra teljesen elfogadhatatlan. Végül este 11-ig a jelen levő két nagyobb gyerek hurcolt jobbra-balra a lakásban, hogy biztosítsa számodra a szórakozást...

Január 10.

A kisgyerekeknek szülinapi bulit szoktak szervezni. Mi ezt nem tettük. Már csak azért sem, mert Anya napközben, Apa este dolgozott. Így aztán születésed pillanatának, reggel 8.55-nek percre pontosan egyéves évfordulóján hoztuk be az előző nap este elkészített gesztenyepürés-narancsos tortát, amelyet Te a korai időpont ellenére meglehetős örömmel fogadtál. Beletenyereltél, és élvezettel fogyasztottad megannyi fénykép elkészítése közepette. Mi pedig büszkén néztünk egymásra 9 óra 10 percig, amikor Anyának már tényleg muszáj volt elindulnia. De másnap - a nevezetes dátum tiszteletére elmentünk együtt a vadasparkba. A mínusz 10 fok csak minket zavart. Te a kergén futkosó róka előtt apára kötve lecövekeltél, és miközben mi már az orrunkat sem éreztük, minden továbbindulást célzó kísérletünkre sivítottál, és kapálóztál. Úgyhogy a park többi részét rohamtempóban fogadtuk be...

Január 24.

A csajokkal (Neked nénik) vacsicsatit rendezünk. Ennek első fordulóján magammal vittelek Ritához, mert Apának dolga volt, és gondoltam, öt nő között jól érzed majd magad. Ez enyhe kifejezésnek bizonyult. Minden ételből kunyeráltál, minden nőre szerelmes pillantásokat vetettél - rajtam kívül - és nagyon élvezted, hogy - bár már nyolc óra volt - senki sem cipel a fürdőszobába, és sehol nem látod a kiságyat... Tehát buli van. Miközben a desszert elfogyasztásának fáradalmait pihentük, mi, felnőttek, te amputáltad Hurvinyek bábu kezét, szétszedted a kamera töltőjét, kipakoltad a könyvespolcot, valamint a pedáns rendbe állított kartotékrendszert, szóval élted az egyévesek mindennapi életét. És egyszercsak elindultál. Hónapok óta vártuk a pillanatot Apával. De nem felém, nem Apa felé... Olgitól Ritáig. Majd Ritától Adélig. Majd megint Adéltól Ritáig. A bravúrt azóta sem ismételted meg, igaz, ha férfi lennék, engem is kivételes tettekre sarkallna öt nő látványa...

 Először is az internetről: Nincs. Az albérletünkben, a város mértani, turisztikai, tömegközlekedési központjában nincs internet. Megoldhatatlan, hacsak nem invesztálunk hatalmas összeget asztali számítógépünkhöz mobil internet beszerelésére, ami - végiggondolva az ellentmondást, igazán luxusnak számít. Ennyire pedig nem vagyunk világhálófüggők. (Most éppen egy kölcsönkapott kütyü jelenti a boldogságot. Több, mint egy hónap után néhány napig nem kell senkihez bekérezkednem íméleket nézni. Mennyei.) Na de nem erről akartam mesélni.

Mint tudjuk, a karácsony a szeretet ünnepe. Ezért minden rokonod szeretett volna szerény személyeddel együtt ünnepelni. Ettől még az sem tántorította el a nagyszülők, nagybácsik, keresztapák és nagynénik hadát, hogy a helyszínek egymástól mintegy 250 kilométerre találhatók. A helyzetet nehezítette, hogy Apa a karácsony előtti héten Olaszországban dolgozott, és 27-én délelőttre ismét munkahelyén kellett lennie. Így az adventi készülődés kimerült abban, hogy Anya pelenkavásárlás közben, a drogériában meglátott arany gömbökkel díszítette a lakást, valamint előbányászta a karácsonyi doboz aljáról az ablakba helyezhető égősorokat.

Az ünnepi program több órányi egyeztetés, és horribilis telefonszámla után a következőképp alakult:

December 23.

10 óra - Apa gépe érkezik Ferihegyre. Gyermek gyors körbehordozása a kollégák között, majd hazafelé karácsonyfavásárlás. A szebb példányokból már kifogytak az árusok, így egy lakótelepi (ritka és keskeny, hogy a kis szobákban is elférjen) stílusú fácskával érkezünk haza.

13 óra - Könnyű ebéd (parízeres kenyér), majd megegyezés abban, hogy az angol hagyományokat követjük, azaz nem várjuk meg a fadíszítéssel, míg elalszol. Jövőre úgyse fogsz emlékezni, aludni meg úgysem akarsz. Közös fadíszítés, ajándékcsomagolás.

15 óra - végre elalszol. Visszatesszük a díszeket, amiket leszedtél, majd Apa titkos utolsó körre indul a városban. Anya előkészíti az ünnepi vacsorát, és Jézuska érkezését.

17 óra - Felébredtél, Apa hazaért, minden készen áll. Érezzük, hogy Jézuska ide logisztikai okokból egy nappal korábban érkezik, és lám, valóban így történik. 

18 óra - Éneklés, csillagszóró, fényképezés, ajándékbontás. Helykeresés a szélcsengőnek, majd nagy díszvadászat.

20 óra  - Neked fürdés, alvás, nekünk pezsgős kacsamell narancsmártással.

December 24.

Délelőtt - pakolás a három napos országjárásra, majd indulás. Az autóba három fordulóval tudunk berámolni. Az első állomás Apa családja nagynénistől, dédnagymamástól.

Délután - Jézuskaváró hangulatban fakultatív templomlátogatás, linzerevés, esetleg buta karácsonyi filmek megtekintése a televízióban.

19 óra - Vacsora. Aggódva nézlek, ilyenkor már általában fáradt vagy, és az ajándékbontásig még három fogás. Most lábak között szlalonozva kunyerálod a finom falatokat, majd jóllakva mászol a fáig, ahol elkezded szétszedni az ajándékokat. Nem csak a sajátjaidat.

21 óra - Csillagszóró, családi ének, majd hivatalos ajándékbontás. Befejezzük az általad elkezdetteket. Kismotor, helikopter, 5 db autó, beletevősjáték, zokni, ruha, és egyéb tárgyak alkotják a listát. De a masnik sokkal érdekesebbek.

22 óra - Ágyba zuhanás.

December 25.

Délelőtt - Pakolás, karácsonyi ajándékok és jókivánságok elhelyezése az autóban. Sokfogásos ebéd (olyan, ami két óra alvást kíván), majd indulás Anya családjához.

Délután - Érkezés, majd pakolás. Csillagszóró, Kiskarácsony-nagykarácsony eléneklése, fényképkészítés, újabb ajándékhalom. Szobadekoráció, Formabelerakós játék, és egyéb apróságok. A vacsorára már alig bírunk ránézni, de haláltmegvető bátorsággal derekas mennyiséget pakolunk be belőle.

December 26. -

Egész nap - Rokonlátogatás a közeli falvakban, és a közeli falvakból. Másodunokatestvéreid megismerése, a három éves Áron lebírkózása. Közben újabb ajándékok autóba be- illetve autóból kihelyezése.

Este - Keresztapád érkezik barátnőjével, tehát a program ismét csillagszórók meggyújtása, karácsonyi dalok eléneklése, és újabb ajándékok birtokbavétele. A járássegítő, zenélő, golyóbedobáló azóta is nagy kedvenc.

December 27.

6 óra - Szemtelenül korai időpont. Indulás haza, mert 10-re Apa megy dolgozni.

Az eredmény tehát: Négy nap alatt, három fán négy adag csillagszóró, plussz három kiló a nekünk, átlag három ottfelejtett, be nem pakolt tárgy a rokonoknak, legalább öt elcsaklizott szaloncukor, egy táskányi új játék, és rajongóid körében töltött megannyi óra neked. Szilveszterig pihentük az élményt.

 Na már most. Anya ugyebár roppant kreatív. Ezért anya úgy gondolta, hogy az idei Mikulás érkezését - mivel a vállalati eljövetelének időpontjában dolgozik, a plázában cirkálót nem keresi, a nagy csokievést pedig jövőre találja időszerűnek - bizonyos fényképek elkészítésével fogja feledhetetlenné tenni mind szűkebb, mind tágabb családi kör, valamint a te későbbi éned számára.

Ezért aztán anya előszedte a ládából a karácsonyi készülődés néhány kellékét, elhelyezte a kanapén, beállította időzítőre a fényképezőgépet, és elképzelte, hogyan néz ki egy szép kétalakos, összebújós félközeli Veled és Velem Apa cipőjében. Mert a Mikulás majd biztos odateszi.

Ehhez képest: A fényképezőgép villog, izgalmas, azonnal oda kell menni, kézbe venni. Mosolygás anya ölében kizárt. A karácsonyfadíszek bizonyára ehetők, a hóember pedig kis ráhatással darabjaira esik. Nahát, hungarocell. Valószínűleg az is ehető. A fahéj bizonyára belefér anya orrába. A hosszabbító elöl van. Akkor talán oda való a fahéj.

Felajzottan cikázol a szobában. A tervet a közös idilli fényképről mintegy huszonöt perc harc után feladom. Akkor hát egyedül. Tereprendezés, ültetés a babzsákra, majd a titkos fegyver: jobb kézben sorozatfelvételre állítva a fényképezőgép, bal kézben a csattogós csörgő repül jobbra-balra, egyre magasabbra, miközben a nádaházamteteje című örökzöldet dalolom. Örülök, hogy viszonylag ritkán jön a Mikulás.

 Tél van. Néhány hét híján egy éve, hogy ideköltöztünk. Ugyanilyen idő volt, én meg hatalmas hasammal jöttem-mentem eleinte még a lakás, és a közeli cukrászda, később a babzsákfotel, és a telefon között, mely segítségével apának megmondtam, mit hozzon a közeli cukrászdából. Megérkeztél, a hónapok közhelyesen szólva elrepültek, én meg csak néztem, hogyan lesz a kis üvöltő babából nagy üvöltő baba.

Tél van. Megint költözünk. Na nem az álomházunkba, amely miatt éppen ma adósodtunk el egy életre (tudniillik most írtunk alá egy elvileg elvileg 2043-ig szóló hitelszerződést), hanem a felújítás idejére egy udvari, sötétecske belvárosi albérletbe, közel apa munkahelyéhez. Olyannyira közel, hogy szerintem apa onnan fogja áthozni a reggeli kávét, ha anya nem főzi meg. És pulóverben jár majd dolgozni. Mert az utcára nem is kell kimennie. A munkahelye éppen alattunk lesz.

Kettős érzéssel nézek a kihívás elé. Nem lesz kert, terasz, fű meg fa. De tél van, úgyhogy tulajdonképpen ezek most itt sincsenek. Neked meg mindegy, hiszen még nem tudsz járni, odakinn meg se füvön, se betonon nem engedlek télen térden csúszni.

Nem lesz a közelben Janka, aki másfél éves, és igazi nőként illegeti magát, miközben négykézláb robogsz utána. Lesz viszont hatalmas rajongótáborod néhány emelettel és egy kis udvarral arrébb.

Nem lesz csodálatos, budai levegő, és ablakból látható hegyek. Lesz viszont igazi belvárosi nyüzsgés, és sok-sok bolt, amit öt percen belül el lehet érni. Idefentről minimum másfél óra a vásárlótúra, ha csak a legszükségesebbek kellenek. Na jó, nem mondok igazat. Van egy közért itt is, de monopólhelyzetét kihasználva olyan drága, hogy apával együtt úgy döntöttünk, tudatosan bojkottáljuk.

Itt töltötted életed első hónapjait. De az idei karácsonyt már máshol fogod.

Az úgy kezdődött, hogy menetrend szerinti hajnali kettőkor történő nyüszögésedre felkaptalak, hogy rövidre zárjam a problémát, és egy kis anyatej segítségével terelgesselek vissza az álmok birodalmába. Csakhogy még félálomban is éreztem, hogy ez a testhőmérséklet nem tartozik a normális kategóriába.

Nosza, villany fel, némi közelharc árán lázmérés, majd az anyai szemnek ijesztő szám után kúp be, baba szülői ágyba be (szegény, beteg, rossz neki, ne legyen egyedül, stb.), majd egy óra múlva láz le, hajhúzogatás, telefonrágicsálás, szemnyomogatás után baba saját ágyába be, és mindenki alszik nyugodtan reggelig.

Reggel telefon doktornéninek, majd szegény beteg babával a megjelölt időpontig beszerzési körút. Mert semmi, de szó szerint semmi nincs itthon. Még vécépapír se. Meg kenyér se. Meg bébiétel se. Mára terveztük a nagybevásárlást. És apa külföldön. Tervezett túra minimalizálva, legszükségesebbnek vélt termékek beszerezve.

Doktornéni érkezik, szív rendben, pocak rendben, tüdő rendben, torok nincs rendben. Piros. De még milyen piros. Antibiotikumnyira piros.  Új lázcsillapító (mert a reggel észrevettem, hogy a jelenlegi csúnyán lejárt), és az ítélet: Szobafogság. Majd enyhítés: egy út a gyógyszertárba még engedélyezett.

Gyors kör a patikáig, majd ostromállapot kihirdetése. Ebből a lakásból ki nem megy senki a következő három napban. Mert a baba gyógyul.

Gyógyszerlista:

1. Lázcsillapító: a) kúp formában, garantáltan érvényes szavatossággal - Beadása egyszerűnek tűnhet a laikus számára, ám az antibiotikumtól hasmenéses kisgyerekek könnyűszerrel túljárnak bárki eszén. b) Vény nélkül kapható, itthon tartalékban tartott folyadék, amelynek adagolója olyan, mint egy nagy injekciós tű levágott csöve, műanyag mértékjelzésekkel, narancssárga kinyomóval, elviselhető ízzel.

2. Antibiotikum: A szuszpenziót a gyógyszeres üvegben kapott porból saját magam készíthetem víz hozzáadásával. Igazi vegyészmérnöki képességeket kíván, ha valaki elolvassa a tájékoztatót. (Egy centivel a csík alatt, felkeverni, habosodás végét megvárni, hozzátölteni, megint felkeverni, stb.) Ha valaki nem olvassa el, simán a csap alá teszi, és merem állítani, ugyanúgy néz ki az övé is, mint a mi nagy gonddal elkészített oldatunk. Elvileg barackízű, amit a gyerekek elvileg imádnak. Viszont ha véletlenül nem fogyasztják csöpögésmentesen, fehér foltot hagy a ruhán, ami persze csak akkor tűnik elő, amikor már az megszárad. Szerencsére szobafogságban vagyunk, és nem várunk vendéget. Mivel a hozzá adott mérőkanál teljesen használhatatlan, a lázcsillapítós műanyag segítségével kapod ezt is.

3. Hasmenés elleni por: Betegséged második napján az antibiotikum mellékhatásaként megjelent ez is. Megszámoltam: 15 alkalommal cseréltem pelenkát reggel 8 és este 7 között. A por nem bababarát. Szörnyű íze van, amit a nyolc évnél idősebbek szülői ráhatásra lenyelnek, a kisebbeket nehéz meggyőzni. Megcukroztam, banánba kevertem, de kilógott a lóláb. Végül a cumiért nyitott szádba gyömöszöltem bele (természetesen a narancs lázcsillapítós kinyomóval), ami első alkalommal sikerült, ma már nem tudtalak átverni. Ez barna foltot hagy a ruhán.

4. Bélflóra-helyreállító por: Ezt bele lehet keverni az italba, semmi íze nincs. Az első két napon bojkottáltad az ivást. Pedig próbáltam ötféle ízben (tea, tápszer, gyümölcslé, víz, tejpép), négyféle eszközből (pohár, széles- és keskenyszájú cumisüveg, és csőrős itató). Összesen két nap alatt másfél decit lehetett beléd diktálni... Ma már javult az arány, sőt enni is hajlandó voltál, ami az elmúlt időszakban egyáltalán nem volt jellemző.

5. Hámosító popsikenőcs: Mert hiába a pelenkacserék, bizony eperpiros feneket produkál egy-két ilyen nap. Szerintem egy huszárezred kezét megóvná a kiszáradástól, amit én elmaszatoltam a popsidon, mérsékelt sikerrel.

Közben kiolvastuk az összes mesekönyvedet. Többször. Pedig merem állítani, kevés tíz hónapos rendelkezik ennyi könyvvel. De bágyadt voltál, ami esetünkben azt jelenti, hogy a rikoltozós autó- és bútortologatást a szokásosnál hamarabb abbahagytad, és képeket nézegettél, ülve, nyugodtan játszottál, mint egy átlagos kisgyerek.

Ma már nem volt lázad. Ettél körtepürét. Meg reszelt almát. Megittál egy teljes csőrös pohár teát. Majd ugyanennyi répalevet. A jelek biztatóak, doktornéni holnaptól feloldotta a szobafogságot.

Végre újra beszélhetek élő emberekkel. Nem csak telefonon.

Tíz hónapos lettél ma, néztünk volna rád büszkén és elérzékenyülve reggel, ha nem ordítottad át volna a fél éjszakát. Így csak begyógyult szemű, kávéfőzőért tapogatózó szüleidet láthattad, amikor - mint ha mi se történt volna - vigyorogva ütögetted a kiságy rácsát, tudatva, hogy új napra ébredt a város, a ház, és mindenekelőtt KáBé Emil.

Az elmúlt időszakban megtudtuk, mit is jelent az, amit a szakkönyvek szeparációs szorongásként emlegetnek, (aki szülő, nem távolodhat el másfél méternél messzebb, különben krokodilkönnyek és kitartó visítás a büntetés), újabb fogat köszönthettünk egy heti szenvedés, és egy doboz gyógynövényes ínybekenő zselé árán, számos vagány nadrágot és felsőt nőttél ki anélkül, hogy akár csak egyszer is felvetted volna, megszerezted első játszótéri tapasztalataidat (a hinta nem, a járásképes gyerekek igencsak érdekeltek), hosszú keresgélés után megkaptad első pár cipődet (majd két napra rá ajándékba még kettőt, mert a haverod már kinőtte őket), valamint még hosszabb keresgélés után majdnem megvásároltam neked az első, komoly férfihoz illő télikabátodat (szerencsére nem tettem meg, kaptál azóta hármat).

Kiderült, hogy rajongással fordulsz a könyvek felé - bár egyelőre sajnos nem találtunk olyan vastag papírból készülőt, amelyet nem tudsz valahogy megrongálni. A leporellószerűen szétnyithatóban bíztunk egy darabig, de sikerült úgy ráülnöd, hogy amikor fel akartad fejteni magad alól, szétszakadt az azt összetartó, egyébként elvileg három-öt gyereket kibíró szövetanyag.

Biztosan válaszolsz szüleid teljesen idióta kérdéseire, melyekkel bizonyítható a pavlovi reflex remek működése. "Mekkora a Berke?" - Kezek magasba, vigyor, olvadó apuka, anyuka: Eeeeekkora, jaj de ügyes vagy. "Hogyan tapsolsz?" - Kezek össze, olvadás, majd olvadás után kezek ismét össze, esetleg a magasba, azaz világos jelzése annak, hogy ha már itt produkáltattok, akkor tessék továbbra is rám figyelni.

Jókedvedben megmutatod, hol a pocakod, hol van anya orra, és haja. Rossz kedvedben meghúzod, majd nemszabadra megsímogatod.

A játszótéren nyújtod a kezed, hogy legyek szíves sétálni veled. Bár a lábaddal még egyáltalán nincs szinkronban a pelenkán felüli rész, nem égeted magad négykézláb a nagyok között.

Megismerted Annamarit, a legkiválóbb bébiszittert, és kisfiát, aki négy hónappal idősebb nálad, jár, néha beszél, egyszóval komoly nagyfiú, viszont másfél kilóval könnyebb, tehát az esélyek egyenlők. Első hosszabb találkozásotokkor örültél, hogy hazaértem, és sírtál látván, hogy ők meg elmennek. Nem féltelek nagyon a társas élettől.

Túlvagyunk az első különalváson is, két napig külföldön voltam, te pedig nagyi gondos kezei között. Naponta hét telefon, megnyugtató semmi-baja-sincs-minden-rendben-aludt-evett egyenmondatok, bennem felsejlő képek egy síró, szomorú, elhagyatott gyermekről... Nagyit azóta imádod, repülsz, amikor érkezik, közös titkaitok vannak, nem számolom a hűtőből hiányzó túró rudikat, és reménykedem, hogy legalább meg lettek hámozva.

Így tengetjük életünket mostanság lassan tipegőkorba lépő nappal angyal éjjel ördög veled... Édesapád ma azt mondta, csodafegyver vagy. Ha ledobnak az ellenség közé, három nap múlva olyan álmosak lesznek a katonák, hogy célozni se tudnak majd. Mélységesen egyetértek.

 Szegény beteg baba ha éppen nem alszik, a lépcsőmászást gyakorolja. Szegény beteg babára kissé furán nézett a doktornéni, amikor mondtam neki, hogy bágyadt. Mert szegény beteg baba éppen nagy dedededézés közepette próbálta megkaparintani az orvosi táskából a sztetoszkópót, majd hatalmas rikoltást hallatott, amikor sikerült a művelet, és meglepően nagy sebességgel mászott frissen szerzett kincsével a sarokba, hogy alaposan megvizsgálja.

Szegény beteg baba persze csak taknyos volt kicsit, de az igazi ijedtséget az okozta, amikor láttam, hogy piros a szeme. Láza nem volt, de doktornéni megjelent, megállapította a kötőhártyagyulladást, és felírta a szemcseppet.

Szegény beteg baba kínzását nehezen viselem. Mert nem elég, hogy már a porszívó hangjára futna, szaladna a lakás legtávolabbi pontjára, ha már két lábon is tudna járni, hiszen az orrszívó gyakori használatától herótja van, de újabb eszközt vetettünk be jobbulása érdekében.

Szegény beteg babának naponta ötször cseppenteni kell a szemébe. Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a kiszerelését a szemcseppnek, de hogy nincs gyermeke, az egészen biztos.

A tégelyből ugyanis nagyjából hétmásodpercenként érkezik egy csepp nedű. Na most naponta három-négy alkalommal egyedül kellene megoldanom, hogy a csepp a szembe kerüljön, ne az orrba, szájba, fülbe. A kilenc hónapos beteg pedig nem érti, hogy ez neki jó. Ezért aztán kézzel-lábbal tiltakozik. Tehát egyik kezemben az ominózus, saját ritmusában csöpögő izé, a másikkal négy végtagot próbálok lefogni egyszerre, miközben a vadul tiltakozó, ereje teljében lévő Bertalan fejét két térdem közé szorítom. Szemek természetesen szorosan zárva, ordítás, csapkodás. A cseppentőn szabályzó nincs, sem kis pumpa, amit meg lehet nyomni az adott pillanatban. Csak úgy jön. Egy felnőttnek is maximális önkontrollra van szüksége, amikor várja, hogy a szemébe érjen, erre pedig hiába biztatnám a csemetét.

Ráadásul a várva várt csepp minden hirtelen mozdulatra távozik. Tehát nem megoldás, hogy amikor kinyitja a szemét a kedves beteg, hogy megnézze, meddig is tart még a kínzás, gyorsan fölé tartom.

Gyakorlatilag semmi sem megoldás. A percekig tartó birkózás után úgy nézel ki, mintha vizipisztollyal spricceltek volna fejbe, a hátamon csorog az izzadság, és feladom, azt remélve, hogy a szempilládról a folyadék egy része valahogy majd csak bejut a szemedbe.

Valószínűleg így van, mert a pirosság két nap alatt elmúlt. A gyártó cég elnökének édesanyját üdvözlöm, sajnálom, hogy olyan sokszor csuklott az elmúlt napokban.

Mekkora a Berke? - Kérdezem reménykedve. Semmi válasz, pedig már hetek óta játszuk vígan az ekkkorára felemelt kezeket.

Hol van apa? - próbálom a kommunikáció következő állomását. Lesajnáló tekintet, melyből tisztán kiolvashatóan adja tudtomra, hogy semmi értelme kérdezősködni, amikor mindketten jól tudjuk, hogy ott van a konyhában.

Apa elmegy boltba, gyere, integessünk! - mert nem adom fel. Te, kézbe véve valóban integetésszerű mozdulatokba kezdesz, de csak mert apa hatalmas, hangos puszit nyom a fejedre, és eltúlzottan rázza a kezét. Az "integetés" addig tart, amíg a másik kezeddel el nem engeded a pólómat, ezután teljes felső testtel lelkesedsz, majd' kiugrassz a bőrödből. Ekkor megállapítjuk, hog bár a mozdulat megvan, a tudatosság még nem teljes.

Labda... Ez a labda. Hol a labda? - A párbeszéd egyoldalú, te általában a képeskönyv megtekintése közben megpróbálod minél több ujjadat bedugni a számba, amin remekül szórakozol, én kitartóan mutogatom a képeket, te ezt megunva úgy döntesz, a könyvnek a kibújó fogak között a helye. /Nagybátyád HVG-jéből négy réteget találtunk a szájpadlásodon fél órával azután, hogy az újság a kezedbe került. Pedig esküszöm, két szempár figyelte árgusan minden mozdulatodat./

Ne menj fel a lépcsőn! - Vidám mosoly hátrafelé, majd újabb lépcsőfok. Aztán megint vidám mosoly hátrafelé.

Nem szabad! - Lehet, hogy úgy érzed, ez a neved. Rám nézel, a mozdulatsor megszakad egy pillanatra, vagyis a virágfölddel teli kéz megáll egy másodpercig a levegőben, mielőtt tovább haladna a szád felé. Ezalatt szemfüles anyuka odaugrik, figyelem elterel, kisgyerek arrébbvisz, másik játékra figyelem felhív, kéz kifeszeget, megtöröl. Maximum egy perc múlva újra ugyanott vagy, és várod a nemszabadot.

Hol a katicabogár? - Az utolsó remény, a biztos siker. Katicabogár a szobádban a falon, valamint plüss változatban a játékok között. Megmutatod, ha fent vagy, megkeresed, ha lent vagy. Az első szó, amit tudsz. És hol van ehhez képest anya, apa, labda, cica vagy autó. Katicabogár.

 Már a gyerekellenes végső megoldást fontolgatom, de még néhány napot várok azért... Olvasgatom a különböző jobbnál jobb tanácsokat az interneten, könyvekben arról, hogyan is kellene megoldani, hogy ne ébredj fel minden éjjel öt-nyolc alkalommal, de egyelőre küzdünk.

Kezdődött azzal, hogy nagyjából fél éves korodban egyszercsak elkezdtél gyakrabban ébredni. Persze, a szakirodalom írja is, hogy az átmeneti nyugodt korszaknak a mozgásfejlődés beindultával vége, de még akkor azt gondoltam, majd csak lesz valahogy, tulajdonképpen nem nagy ügy éjszakánként párszor félálomban megszoptatni, aztán kiságyba visszatenni, vagy bealudni együtt a nagyban, majd újabb két-három óra elmúltával megint megcsinálni a kb. tíz perces akciót. Csakhogy a két-három órákból egy-másfelek lettek, a tíz percekből pedig fél órák. A nagy rokonlátogatásosdi közben fel se tűnt igazán, hogy a helyzet romlik, gondoltam, majd odahaza, nyugalomban, hármacskán, kevesebb élmény befogadása után könnyebb lesz. Nem lett.

Úgyhogy haladunk a könnyebb megoldások felől a bonyolultabb, radikálisabb irányba.

1. A doktornéni mondta, a Coffea Tosta nevű homeopátiás szer majd biztosan használ. Öt golyócska lefekvés előtt, öt újabb, ha felébredsz éjjel. Köszönted, finom édes, de semmi eredmény.

2. Apa-anya mondta, nem veszünk magunk közé, hátha a forgolódástól ébredsz. Nem rázott meg különösebben, ébredések száma változatlan.

3. A védőnő mondta, külön szoba, hátha a nyugalom mélyebb alvást eredményez. Az addig dobozokkal zsúfolt helyen rendcsinálás, szekrényben helyalkotás, kiságy könnyek között át (megnő, elhagy a pici fiam), olvasófotel összerak, utolsó, megbecsült éjszaka után átpaterolás birodalmadba. A helyzet változatlan, eltekintve attól az apróságtól, hogy így édesanyád nem félálomban kivesz-visszapakol, hanem felkel, átmegy, tehát az adott időszakot teljesen ébren tölti. Vagy apa teszi ugyanezt, ha megszánja karikás szemű feleségét.

4. Az internet mondta, Chamomilla nevű homeopátiás bogyó, az sokaknak használt már. Ez is finom édes. Az alagút végén megcsillant a fény, egyik nap mindössze három ébredéssel megúsztuk az éjszakát, ám a következő este megoldottad, hogy az átlag hét legyen. Egy harmadikos is könnyen kiszámolja, mit jelent ez.

5. Nagymamád mondta, pocaktelepakolás, citromfüves tea szoptatás után, elalvás előtt. Szereted a jó éjt papit és a banánt, keverve meg aztán tökéletesnek tartod. A helyzet változatlan, bár a módszereket már együttesen alkalmazzuk, egész kis szertartás alakult ki este hattól nyolcig. Majd tízkor ébredés, mintha mi se történt volna.

6. A védőnő mondta, kis vigasztalás, semmi éjjeli szoptatás, szobábol ki, idő mérése, szobába be, vigasztalás megint, szóval sírni hagyás közepesen lájtos verziója, szerinte három-négy éjszaka után használ. Ezt a megoldást még halogatjuk. Hátha csak a kis nátha miatt van, amit összeszedtél a múltkor, meg ugye a fogak, meg ugye a front, meg ugye az élmények, meg ugye a homeopátiás hatásmechanizmus, hogy először rosszabb lesz, meg minden egyéb ok, amiért pont még ezen a héten (meg a következőn) nem lehet elkezdeni.

Meg ugye az elveink. De vigyázz, ha így folytatod, eljön az a pillanat, amikor álmosságunk erősebb lesz, mint ragaszkodásunk az elveinkhez.

 Vannak ugyebár a hagyományos játékok. Úgymint hűthető, gumis és folyadékkal töltött rágókák. Golyós, szaxofon alakú, pingvint formázó és klasszikus kivitelű csörgők. Halványan valódi állatokra emlékeztető plüssjátékok garmadája a libától a medvebárányon át a jingle bellst éneklő nyusziig (ezzel keverik meg oviskorában igazán a gyereket). Műanyag vonatok, autók, iskolástáskás kisfiúk, és persze a háromlábú, zacskófülű értelmezhetetlen felpattanó. A tárolásukra szánt sporttáskát már megtöltötték, a területfoglaló harc elkezdődött, és nyerésre állnak.

Nos, ezek azok a játékok, amelyek Téged egyáltalán nem érdekelnek. Mióta egyre ügyesebben műveled a mászás tudományát, mindent felfedezendőnek ítélsz, amit mi nem tartunk annak.

Ezért most itt ülsz az ölemben - miután ötödször is kirángattalak a számítógép zsinórjai közül. A "nem szabad" mondat használatával odáig jutottunk, hogy most már visszanézel rám, miközben megfogod a zsinórt, és vigyorogsz, hogy anya megint milyen viccesen ingatja a fejét. És megint. És megint.  

Most éppen a múlt héten tönkretett mobiltelefonomat vizsgálgatod. Annak már úgyis mindegy. Megkaparintását átaludtam. Amikor ránéztem reggel az órára, még csodálkoztam is, hogy már majdnem nyolc óra, és nem a szokásos nyüszögésre keltem. Aztán kiderült, hogy azért, mert tele van a szád telefonnal, amit az éjjeliszekrényre átnyúlva titkon megszereztél. A tárgy az akció során beszélgetésre alkalmatlanná vált.

Másik nagy kincsed a videótávirányítóból kiszedett gumiszámlap - nem tudom jobban megfogalmazni. A papától kapott, használaton kívüli távirányítót ugyanis addig csapkodtad a földhöz, míg az meg nem adta magát, majd a legértékesebb darabjával a sarokba vonultál.

A szabadban, a hatalmas plédet hiába terítjük különböző vonzó akadályokkal a gumikockától a repülőn keresztül a lendkerekes helikopterig - fél percen belül a szélénél vagy, és gyomlálod kifele a fűcsomókat. Esetleg - nagyiéknál - átgázolsz a gyepen, és egy óvatlan pillanatban jót húzol a madáritatóból, hogy aztán mindenféle képzelt betegséget véljek felfedezni rajtad a következő időszakban, mert ki tudja, mi minden van már abban a vízben, és ki tudja, hogy elég-e az, hogy a lehetséges veszélyt felfedezve előző nap egy kis mosogatószerrel kimostam... A madarak olyan fertőzőek.  

Igazi gyerekjátékot tehát teljesen felesleges vásárolni neked. Mert minden játék, ami nem az. A színes, piros-sárga-kék termékekre azonban már rá se nézel. Akkor se, ha telefon alakjuk van, és zenélnek. Téged nem lehet ilyesmivel átverni.

Nem tartozik ide, de augusztus 6-án (tegnap) keszthelyi nagyi-nyaralásunkon egy kávézóban beszélgettem egy ismerősömmel, akinek nálad tizenkét nappal idősebb fia van. Boldizsár két foggal vigyorgott, amikor megérkeztünk, ezért aztán édesanyja első kérdése a te fogaid számára vonatkozott. Mondtam, nincs. Erre megfogtad a kezemet, és betoldad a számba. Mondtam, van. Egy. Az első.

Már fél éve, hogy itt vagy velünk. A kis üvöltőgépből, aki csak annyi időre hagyta abba a sírást, hogy világvége-tekintettel kiskubizza, vajon anya és apa tényleg itt van-e, vagy csak érzéki csalódás, hogy fél órája ringatnak, nagy üvöltőgéppé váltál, aki csak annyi időre hagyja abba a sírást, hogy világvége-tekintettel kiskubizza, vajon anya komolyan gondolta-e, hogy elviszi a rágnivaló papucsot a kezed ügyéből, vagy ha elég hangosan kéred, akkor visszahozza. Jelenlegi főbb jellemzőid:

- A kúszás és a mászás furcsa elegyével helyet változtatsz, de a keljfeljancsit, ami kicsúszik a kezedből, és odébb gurul már inkább nemmmmnemmmel hívod vissza, mintsem hogy utána menj.

- A "mit csinál a halacska" kérdésre néha cuppogsz, bár ezt szerintem inkább az okozza, hogy rettentő erőfeszítéseket teszel a buktik visszanyelése érdekében.

- Eszel már uzsonnára barackot és banánt, és szétkensz már az előkén ebédre krumplit és sárgarépát. Ha a felnőttek kanalat közelítenek a saját szájukhoz, velük együtt nyelsz, ha a tiédhez, a dolog kétesélyes.  

- Nem vagy hajlandó vizet inni, de az egyáltalán nem ajánlott kicsit édes gyerekteát imádod.

- Sikítasz, ha valami nagyon tetszett, és csücsörítesz, ha valami nem neked való.

- Kedvenc játékaid a keljfelkacsa, a liba, aminek ha széthúzod a nyakát, zenél (igazi állatbarátságra nevelő szerkezet), hernyó, valamint a fürdetőskönyv - persze kizárólag a járókában használva.

- A fürdőkádban - hiába a mozgó uszonyú delfin, könyv és kacsa - a samponos flakont kergeted, amíg recés nem lesz a talpad a víztől.

- Szereted anya haját húzni és apa orrát csavarni. Valószínűleg fordítva is szeretnéd, de apának nincs olyan sok haja, anyának meg már ki van sebesedve az orra.

- Minden egyes alkalommal meg kell harcolnunk veled az elalvásért. Valóságos ünnep volt a múltkor, hogy a járókában észrevétlenül, magadtól távoztál az álmok birodalmába. A bravúrt azóta sem ismételted meg.

- Nem alszol délután négy és este nyolc között. Cserébe az utolsó másfél órában már iszonyú nyűgös vagy, még azt sem bírod ki üvöltés nélkül, ha egy percre letesznek.

- Lovagolni szerinted remek térden. Mindegy, milyen verset mondunk közben. De ha a szilvásgombóc című számot meghallod, azonnal sikítasz, hogy vegyünk fel, és táncoljunk veled. Ezen azt hiszem, ráérünk később is változtatni.

- Falod a könyveket, újságokat. Alig bírjuk kivadászni őket a szádból.

Szóval elég tökéletes vagy, na. És 7 kiló 63 deka.

 Tulajdonképpen amit művelsz, az már majdnem mászás. Csütörtökön fordult elő először, hogy miután hiába sikítoztál a sárga gumikockának, az nem ment közelebb, úgy döntöttél, hogy - nincs más hátra - tenni kell valamit a szájbapasszírozás érdekében. Igaz, hasonló próbálkozások voltak korábban is, de sajnos eddig kudarcba fulladtak. Kinézted a játékot, erőnek erejével csapkodtál jobbra-balra, de vagy átfordultál - tehát messzebb került a tereptárgy - vagy öntudatlanul hátrafelé indultál el - tehát messzebb került a tereptárgy. Általában itt kezdtél méltatlankodó ordításba, hogy ezt az igazságtalanságot hogy képzeli a világ. De csütörtökön a kitartó Kutya Úr - azaz te, amikor négykézláb állsz, és előre-hátra ingatod magad - rájött, hogy ha ebből tudatosan előrevetődik egyik kezével, majd az átellenes lábával, az bizony haladást eredményez. Igaz, közben a hasad a földet súrolta, jobbra-balra dőltél, de a végeredményt tekintve mégiscsak arra indultál el, amerre akartál, és a sárga gumikockát elégedett heemmmegéssel tehetted megérdemelt helyére, azaz az álkapcsaid közé.

A kutyapozíciót egyébként hatalmas élvezettel gyakorlod. Mostanában már az elalváshoz is azt használod - szüleid nem kis aggodalmára - ugyanis a kiságy sarába fúrod magad, majd fenék föl, kar kitámaszt, és a fej ütemes ütögetése következik a fa rácsba. És hiába húzunk el onnan, simogatjuk a hátadat, fogjuk a kezedet - azaz végezzük az eddig oly jól bevált altatási technikákat - te a sarokban akarsz elaludni így. Reméljük, nem tart túl sokáig ez a korszak...

Elkezdődött az a három hét, amitől már egy hónapja rettegünk. Édesanyád - amikor még azt hitte, minden összeszervezhető lesz, elvállalt egy munkát, mert ez ebben a szakmában már csak így megy. Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy három hétig napi hat nap (aztán két hónap szünet, majd ismét), közben ebédszünettel, meg egy esetenként helyettesítő kollégával, hogy a kajaigényedet legalább részben személyesen ki tudjam elégíteni. Eredeti tervünkben apa volt a főszereplő, ám kiderült, ez a bizonyos három hét egybeesik azzal, amit apa Pécsett tölt - szintén munkával. Úgyhogy nagyi és mami felváltva jönnek abajgatni. A lehetőségnek persze ők jobban örülnek nálam, aki enyhe gyomorgörccsel indulok minden reggel, kizárólag arra gondolva, hogy bizonyos fejlett országokban ezért nem ítél a társadalom életfogytig tartó büntetésre. Mert bizony kis magyar hazánkban és játszótereinken ez történik.

Hosszas internetes kutakodás, beszélgetések és babagondozási cikkek olvasgatása során kiderült számomra, hogy valószínűleg életen át tartó sérülések garmadáját váltom ki ezzel az önző tettel, hiszen tulajdonképpen egyetlen dolgom és feladatom lenne, hogy óvodáskorod eléréséig a gyedből teremtsünk számodra és számunkra tökéletes környezetet - még akkor is, ha minimális nem rád fordított idő árán ezt sokkal kevesebb nehézséggel is megtehetjük. Bizonyára cumizni fogsz életed végéig, és a pelenkasarok rágcsálásáról sem fogsz leszokni soha. Évekig rosszul alszol majd, az pedig szinte elkerülhetetlen, hogy magatartászavarod legyen, valamint még iskoláskorodban is bepisilj.

Kiderült számomra, hogy bár napközben vidáman gurgulázol a nagyival, aki kizárólag és csakis rád figyel, minden mozdulatot és háááöööeee-t hangos tetszésnyílvánítással fogad, ettől még boldogtalan vagy. Igaz, a budapesti útfelújítások kicselezésével eddig mindig sikerült napközben egyszer hazaugranom egy kis ebédszünetre - neked ebéd, nekem szünet - de ez smafu ahhoz képest, hogy nélkülem kell délután elaludnod. Lehet, hogy éppen ezért nem hozod majd haza tizenhat évesen a barátnődet bemutatni.

A társadalom rosszallását nem lehet elkerülni. Mert természetesen vannak sokan, akik nem mennek, vagy nem mehetnek vissza dolgozni, (esetleg nem éri meg nekik visszamenni), ezért minden idejüket gyermeküknek szentelhetik annélkül, hogy ez különösebb változást hozna a család életvitelében. És vagyunk mi - egyre többen - akiknek bizony, főleg ha akkora szerencséjük van a rugalmas munkaidővel, mint nekem, meg kell ragadniuk az alkalmat. Persze némi lelkiismeret-furdalással, amit - szerintem - nem kellene fokozni...

 Vízi lény vagy. Ez kiderült számunkra, amikor először, szorosan átölelve, félve belehelyeztünk a nagykádba. De csak mi rettegtünk, hogy vajon mi lesz, hogyan bírják majd a szomszédok várható üvöltésedet. Te egy samponos flakon vízbe ügyeskedése után olyan kergetős jelenetet rendeztél, hogy alig bírtunk megtartani. Egyáltalán nem zavart, hogy vizes lett az arcod, hogy beleért a füled... Sőt még az se, hogy a flakonra való vetődéskor a fejed egy óvatlan pillanatban bizony a víz alá került. Mi persze halálra váltan kaptunk ki, és kezdtünk volna nyugtatgatni, esetleg tárcsázni a mentőket, de az akció után a megszerzett flakonnal a kezedben vigyorogva néztél ránk, és egyáltalán nem értetted, miért rémültünk meg annyira. Ezen előzmények után döntöttünk a babaúszás mellett.

Ezért most éppen kinn alszol a teraszon. A foglalkozás számunkra legjótékonyabb hatása...

Alapos internetes kutakodás után választottuk ki a tőlünk nem túl távoli helyszínt, ahol kizárólag kisgyerekek által használt medencét, egyszerre maximum öt vízben lévő babát, és választható időpontot ígértek - persze nem egy szimpla uszodai belépő áráért, de hát mindenkinek élni kell valamiből.

A helyszín impozáns. Kellemes kis medence, játszóház a babának, szauna a mamának, pelenkázó-hegyek, vízben és parton használatos játékok, színes neonfények, konyha és ételmelegítő - az esetleg unatkozó apukáknak hatalmas teaválasztékkal (mert a sör igazán rosszul nézne ki) - szóval minden, ami egy kellemes délelőtthöz elvileg szükséges. Még azt a tényt is csaknem feledteti, hogy egy ablaktalan pincében vagyunk. A mosoly akkor fagyott először arcunkra, amikor a parton segítő asszony kijelentette, hogy az úszópelenka és az örökölt ezüstöslila fürdőnadrág - ami egy másik helyszínen egy másik kisfiúnak kötelező volt - ide nem jó. Természetesen lehetőségünk volt egy másfajta gatya megvásárlására, valamint egy fürdősapkába való beruházásra. Az a tény egyáltalán nem zavarta, hogy hajszálaid száma nem haladja meg a tízet... Na de - ha már itt vagyunk, ezt az egyszeri kiadást még fogcsikorgatva elviseljük - gondoltuk.  

Az első alkalommal egyedül voltunk a medencében. Téged lényegében úszóbajnoknak titulált a gyakorlatokat diktáló leányzó, és meg is tettél mindent, hogy elvarázsold közvetlen környezetedet. Bájvigyor, felfújható csiga intenzív kergetése a medence egyik sarkától a másikig, valamint gyakori örömteli sikongatások, és a parton maradt apára és a kezében tartott fényképezőgépre való szüntelen mosolygás.

Szóval úgy gondoltuk, hogy mit nekünk kiadások, ha ezt a földöntúli boldogságot látjuk víztől csöpögő orcádon... és elmentünk másodszor is. Amikor sajnos mellénk érkezett három darab másfél-két éves hatalmas ember, amit te rendkívül rossznéven vettél. Amit meg is értek, mert bizonyos Misike a foglalkozás elejétől végéig magas c hangon visított, és édes jó szülei véletlenül se vitték volna ki a medencéből. A kakofóniát fokozta a hangos "járalábjárakéz" anyai kórus, valamint a már beszédképes egyedek véleménynyilvánítása. Negyed óra után megkönyörültünk rajtad, mert minden hangosabb vijjogásra üvöltéssel reagáltál, és mindenkitől megijedtél, aki nagyobb volt nálad. Márpedig a helyszínen csak olyanok voltak. Kicsit gondolkodtunk azon, hogy vajon miért kell azt mondani egy öt hónapos szüleinek, hogy jöjjön nyugodtan, amikor a többiek látványosan nem ugyanabba a kategóriába tartoznak (például tudnak ülni a deszkán, amit tőled még hiába követelnének), hacsak nem a beszedhető pénzmennyiség miatt, de a rossz érzést elhessegetve adtunk még egy esélyt a helynek. 

Félve érkeztünk a harmadik alkalomra - előrelátón másik időpontot beszélve meg a szervezőkkel, hogy kikerüljük az idős csimotákat. Természetesen amint beléptünk, az első megpillantott - vagy inkább meghallott ember bizonyos Misike volt, aki a múlt hét óta megtanulta a magas c után következő hangok egész sorát. De tíz görbülő szájjal vízben töltött perc után (nem sírtál, úgyhogy hősiesen kitartottunk) valahogy belemesterkedtél egy zöld gumilabdát a medencébe. Onnantól kezdve pedig bizonyos Misike már azért visított, hogy a  tereptárgyat ő érje el hamarabb. Naná, hogy nem sikerült neki.

Viszünk, hogyne vinnénk legközelebb is - kényszeredett mosollyal és nagyobb címletekkel a zsebben... Mert hiába látjuk, hogy a bébibizniszben a vizes kalandok az egyik legjobb üzletnek számítanak, bedőlünk. Hiszen jól érzed magad, és mi lehetne fontosabb.

 APA - így, csupa nagybetűvel. Mert anya rendben, anya a kiszolgálószemélyzet, nem kérés, elvárás, hogy mindig, minden esetben készenlétben álljon, és ha ez nem így van, nemtetszésedet hangos és felháborodott sikítással jelzed. (Mert két hete gyakorolod, hogy sikerül-e elérned az ultrahangot, hogy a denevérekkel is kommunikálj.) Szóval anyát valószínűleg azért találták ki, hogy Neked is legyen saját külön rabszolgád. De APA más. Csupa nagybetű. Mert egy csomó mindent sokkal barátibban old meg, mint a néha kellemetlenkedő másik szülő.

APA például nem gondolja, hogy meg kell dolgoznod az éppen csak nem elérhető csörgőért, és első nyekkenésedre a kezedbe adja. APA akkor is kivesz a járókából, és szeretget ha egyébként éppen nem okoz problémát az odabenn tartózkodás. APA - ha anya véletlenül nem figyel - az ölében veled nézi a híradót, és kommentálja, hogy te is jól megértsd. APA nem rohan lecserélni a lebuktizott pólódat, mert az amúgy is megszárad, és minek idegesítsen az öltözéssel. APA sokkal bátrabban táncolja veled körbe a szobát különböző, számodra átalakított hatvanas évekbeli slágerek és gyermekdalokat énekelve, amit te - főleg a feldobásoknál - hangos vihogással díjazol. APÁVAL fürödni is jobb, mert a túlfolyóig engedi a kádat, hogy lebeghess a vízben, és nem ijed meg, ha némi víz a szemedbe, orrodba, szádba megy. Ha ő nincs otthon, anya csak a kis zöld kádban fürdet, amiben csak az az izgalmas, hogy sikerül-e a kilocsolt vízzel eltalálnod az odakészített hálóruhát. APA órákon keresztül képes veled a kenguruban bevásárolni, és különböző nénik elismerését besöpörni, anyának már húsz perc után megfájdul a háta. APA fittyet hány arra, hogy neked még elvileg nem szabad ülni, és ha erölködsz, mert nézegetni akarsz, feljebb állítja a babakocsit. Ráadásul APA hosszú negyedórákig bírja, hogy reggel húzkodd az orrát, fülét, nyomkodd a szemét az ágyban (mert addigra valahogy a rácsosból mindig odakeveredsz) anélkül, hogy fel akarna kelni...  APA tehát valószínűleg tökéletes.

 Ez a helyzet. Mert szüleid éppen az első éveid eltöltéséhez megfelelő helyszínt keresik. Ezért aztán édesanyád - ha egyáltalán a számítógép elé kerül - nem holmi blogokba írja élményeit, hanem az ingatlanos oldalakon keresi-kutatja a világ legjobb kiskertjét, teraszát, kertkapcsolatát, ahol hintázhatsz, homokozhatsz, és mivanaszoknyádalattot játszhatsz most hat hetes Vilma barátnőddel, miközben szüleid - és az övéi - a grillrácsra pakolják a jobbnál jobb húsokat.

Bejáratott technikánk a következő:

1. Összeszervezni a lehető legtöbb lakás megtekintését egy napra, mert jelenleg légvonalban mintegy tíz kilométerre, dugóban mintegy másfél órára lakunk az általunk kiszemelt környéktől.

2. Összepakolni a készenléti csomagot. Babakocsi, esővédő, pelenkák, popsikenőcs, popsitörlő, utazós pelenkázólap, szemeteszacskó, cumi, csörgő, Liba, pulóver, ha hideg lesz, rövid újjú, ha az autóban meleg lesz, füles sapka, ha szél lesz, kalapocska, ha nap lesz, zokni, ha a rajtad lévőt ledolgoznád, váltás ruha, mert az utóbbi időben jelentős eredményeket értél el a kenjük-össze-a-fülünket-pelenkánk-tartalmával egyszemélyes versenyben, ruhapelenkák, mert a túrógyártásban is nagymenő vagy, kenguru, mert ha minden kötél szakad, abban megnyugtatható vagy. Ez csak az alapfelszerelés.

3. Elindulni lehetőleg a legnagyobb csúcsforgalomban át Budapesten, hogy a felsorolt programpontokat teljesítsük. A megtekintések közötti szünetekben adott esetben séta a környéken, pelenkázás, altatás autózással, vagy félreeső helyen való tízórai-, ebéd-, és uzsonnaszünetek az autó hátsó ülésén. Igaz, alakultak már úgy a dolgok, hogy a mögöttünk parkoló kisbuszba kőművescsapat érkezett teljes menetfelszereléssel, amelyet tíz-tizenöt perc alatt sikerült bepakolni - sanda oldalpillantásokkal és súgdolózással, de ez téged a legkevésbé sem zavart...

4. Miután hazafelé is leküzdöttük a dugót, és a bajvanarészegtengerésszel című nóta kétségbeesett, viszont  hamis eléneklésével édesanyád megnyugtatott, altatás, majd kötetlen beszélgetés a teraszon arról, hogy miért nem árulják el a hirdetésekben, hogy a ház a rendezőpályaudvar mellett van, hogy a tető felújítása egy felragasztott kátránylapot jelent, a szomszéd bácsi átjár a "leválasztott" kertrészen a nyári konyhába, hogy a szükséges kisebb felújítás alatt azt értik, hogy szivárog a falban a vízvezeték, amitől már a padló is felázott, és legfőképpen arról, hogy vajon valaha megtaláljuk-e a nekünk megfelelő ha nem is álom- de legalább élhető otthont.

 Nőideálod ötven év feletti, lehetőleg őszes hajtincsekkel. Lehet teljesen ősz is, ebben az esetben a hetven év az alsó korhatár.

Nőideálod tehát mindkét nagymama, a dédi és az összes néni a boltban.

Mi, a szüleid hatalmas erőfeszítéseket teszünk, hogy a néma mosolyon, esetleg a kegyes eee-zésen kívül valami lelkes megerősítést kapjunk, hogy jól végezzük a dolgunkat. Kis kacagásaidra rendkívül büszkék vagyunk, sőt a világ legszerencsésebb embereinek tartjuk magunkat emiatt. Tartottuk.

Mert mostanában ha egy idősödő hölgy az utcán szimplán rád mosolyog, ugyanezt a hatást éri el. Ha pedig a Jaaaajdeeeegyöönyööörűűűűűűűűűűűűakisbaba szólamot három oktávos hangszintkülönbséggel előadja, az eredmény percekig tartó felszabadult vihogás/röhögés/nevetés... Mi ehhez képest a pelenkázón, a járókában, a karunkban tartva, ölbe véve, bajvanarészegtengerésszelt énekelve, táncolva, grimaszokat vágva maximum egy kis hatásfokú ehemmmet kapunk. Pedig - jobb érzésünk ellenére - már mi is kipróbáltunk mindent. A három oktávtól az éneklős-csikizős megoldásig. Nem mondom, hogy unod, de fapofát vágsz ahhoz képest, ahogy például dédi egyetlen szavára reagáltál tegnap. A kezemből csaknem kiugorva élvezted már a köszönését is, és lelkes rikoltozásoddal természetesen az egekig fokoztad imádatát. Amíg a szobában volt, még a rég elmúlt kajaidő sem érdekelt. Erre pedig eddig nem volt példa...

Őszintén szólva remélem, hogy bizonyos idő elteltével ez a feltétlen rajongás - ha nem is csökken ez irányba - legalább kiterjed a homokozóban játszó kiskorúakra is...

Az elmúlt rövidke három napon - bevallom őszintén - dolgozni voltam. Nélküled. Mert vagyok olyan szerencsés, hogy az egyik feladatom havonta mindössze hat napomat veszi igénybe, rugalmas megoldásokkal...  Például két alkalommal haza tudtam jönni, hogy ne kelljen feltétlenül fagyasztott tejet enned. Nem mintha bármi kifogásod lett volna ellene, a lényeg, hogy a mennyiség megfelelő legyen...

Na, szóval apa - akinek szerencsére éppen most nincs dolga - együtt töltötte veled az elmúlt napokat. Elmondása alapján az első folyamatos hisztivel telt - kisebb megszakításokkal, amikor vagy cumisüvegből toltad magadba a nedűt, vagy véletlenül aludtál egy keveset. Esetleg jól voltál lakva, nem voltál álmos, és hajlandó voltál másik szülőddel is felvenni a szemkontaktust, amin úgy meglepődtél, hogy hangos kacagásban törtél ki, majd - amikor végiggondoltad a dolgot - minden átmenet nélkül sírásba csaptál át - majd ismét kacagás... Mindenesetre amikor hazaértem, a nap folyását hallva komoly lelkiismeretfurdalásom lett, és magamon éreztem a világ legrosszabb anyukája lemoshatatlan pecsétet. Aztán másnap, amikor halált megvető bátorsággal édesapád a kenguruba tett, és keresztbe-kasul hurcolt a városon postától az ő munkahelyén keresztül a vegyesboltig, úgy éreztem, hogy itt a vég, a következő három napot biztos, hogy lemondom, mert ezt te nem fogod túlélni. Ehhez képest, amikor találkoztunk az autónál hazafelé, Derrick felügyelőhöz méltó karikákkal a szemed alatt, hatalmas vigyorral üdvözöltél, és kiderült: reggel kilenc óta egy percet sem aludtál, viszont külön ablakot nyitottak számodra a postán, több fiatal nőt késztettél mosolyoddal a mielőbbi gyermekvállalásra, kissé koszos lett a talpadon a rugdalózó, annyi néni fogdosta a boltban, valamint kedves kettősötökre az összes járókelő rámosolygott. Állítólag. Aki nem, annak vagy szíve nincs, vagy nagyon elfoglalt...

Ma, a harmadik nap végén megállapítom: az arány kettő az egyhez a nehéz napok javára. Az utca végéről kellett visszafordulnotok séta helyett, mert olyan visítást csaptál, hogy édesapád nem mert tovább tolni, hátha azt hiszik a környékbeliek, hogy éppen el akar rabolni... Persze amint hazaértetek, a sivítást felváltotta a bájmosoly, és - de ez már bizonyára a képzelet játéka - a sanda oldalpillantás a hűtő felé, ahol cumisüvegek hada sorakozott várva, hogy dugó, égszakadás, vagy hasonló természeti katasztrófák esetén bevetésre kerüljön...

 Túlzás lenne azt állítani, hogy látom az alagút végét. Fogalmam sincs, mikor jön majd el az a pillanat, hogy négy óránál hosszabb időt töltök egyszerre alvással, és nem kell választanom a vacsorakészítés nyűglődő kisgyerekkel és a zenehallgatás édes-bédes kisgyerekkel c. variációk között. De vannak biztató jelek, ami napjaid alakulását illeti. Például:

- reggel: Miután kifejtetted hangosan, előbb gőgicsélve, majd - miután ezzel nem érsz célt - ordítva, hogy nem elég az, hogy reggelente kettőnk között lehetsz az ágyban, neked kifejezett igényed van arra, hogy a melletted fekvők nyissák ki szemeiket, ne tömködjenek cumit a szádba, öleljenek át és próbáljanak tovább aludni, hanem kommunikáljanak veled, a nappaliban a járókában békésen megvárod, hogy a felnőttek megigyák megérdemelt kávéjukat. Eközben csíkos famacskát és Milka kutyát ütögeted, mert arra még nem jöttél rá, hogyan lehet megfogni a fent említett lényeket. Az engedélyezett szünet hossza tizenöt perc, ezután társaságot igényelsz... De az élet apró örömeit is ki kell élvezni.

- délelőtt: néha hagyod, hogy minimális háztartási munkát végezzünk. Gyakrabban nem. A kenguruból skubizva persze lenne rá lehetőség, de viszonylag kicsi azoknak az otthoni foglalatosságoknak a köre, amelyekhez nem kell vasaló, forró víz, vegyszer, tű, valamint nem probléma, hogy egy hat kilós csomag van a tisztítandó tárgy és közöttem... 

- délután: a terasz dilemmája. Mert vagy kimegyünk a teraszra, ahol neked jó, néha két-két és fél órát is alszol, de akkor természetesen szüleid strázsálnak még ha nyugágyban is. De nem pihennek. Vagy odabenn maradunk, de akkor jön a lelkiismeret-furdalás, hiszen neked kint sokkal jobb.

- este: a kezdetkor még elvagy nyugodtan a kiságyban. Majd kezdődik a két-három órán át tartó nyűgös időszak, amikor is kizárólag a pihenőszékben érzed elfogadhatónak a helyzetet, ha valamelyikünk (legfőképpen - mivel általában ilyenkor apa dolgozik, anya) lába ütemesen ringat. Nincs megállás, különben visítasz, hisztizel, és fuccs a jó hangulatú fürdésnek, kajának és lefekvésnek. Ezért lettem sorozatfüggő. Mert téged ilyenkor egyáltalán nem érdekel, hogy aki ül veled szemben, esetleg beszélgetne-e veled, vagy játszana, énekelne. A pihenőszék mozogjon. Egy pillanat kihagyás nélkül. Úgyhogy tudom, melyik nap, melyik csatornán milyen gyilkosos-doktoros-ügyészes-helyszínelős sorozat megy éppen, és bután bámulok ki a fejemből, miközben te egy pontra fixált tekintettel ringasz. Nem értem, miért jó ez, de kell a fürdés-vacsi program előtt. Különben egyikünk sem élvezi.

- késő este: van az a fél óra, amit a számítógép előtt töltök, miközben öt-tíz percenként felsírsz elalvás közben. Mert a számítógép van a legközelebb a szobádhoz. Ha bennmaradok, hogy jó anyukákhoz méltón fogjam a kezed, csak még rosszabb. Vigyorgás, kommunikáció, esetleg egy kis gőgicse, és teljes aktivizálódás - tehát az alvás késleltetése.

Ez tehát az átlagos napirend. Eltérés kizárólag olyan esetekben várható, amikor mi ehhez tervezünk. Például ma, amikor néhány barátunkkal megbeszéltük, hogy Vilma-barátnéd (tíz napos) születésének megünneplésére összejövünk a földszinten egy vacsora-féle erejéig, hiszen te ekkor már az emeleten majd nyugodtan alszol. Nos, egész nap nem voltál hajlandó lehúnyni a szemed. A délutáni alvás kimaradt, az este ennek megfelelően horrorfilmbe illő volt, és a szokásos fél órás nyafogás helyett az utóbbi kettőt a hozzád való rohangálással töltöttem. Apa odalenn helyt állt, én pedig köszöntem és elköszöntem. Most, hogy mindenki elment, természetesen a világ legédesebben alvó kisfiúját láthatnám a szomszéd szobában...

 1. Éhes fülsértő sivítás

Ilyenkor néha rád szólunk, hogy ne felejts el levegőt venni. Hiába, rád még nem lehet szép szóval hatni, ha úgy döntesz hazafelé az utolsó előtti piros lámpánál, hogy most, ebben a szent pillanatban jutott eszedbe, hogy éhes vagy. Az utolsó néhányszáz métert dombnak felfelé futólépésben tesszük meg egy lila fejű kisgyermekkel a babakocsiban, lesajnáló járókelői tekintetektől övezve. Közben drukkolunk, hogy jaj, csak meg ne kérdezze valaki, hogy mi bajod, mert akkor meg kell állni, és a mozgás megszűntével fordítottan arányos a sivítás hangereje. A szomszéd nénit, aki a csendnek nagy barátja (így aztán neked kevésbé), megpróbáljuk a hátsó kapun besunnyogva kikerülni, hogy aztán vetkőztetési sebességi rekordok felállításával kerülj minél előbb kajaközelbe. Már egész jók vagyunk - apával a munkamegosztás egyre tökéletesebb...

2. Foglalkozz velem - ordika

Az ááá hang hosszas kinyilatkoztatásával már nem tudsz átverni senkit. Ha ezt hallom, nyugodtan folytatom az ebédet, mert tudom, hogy egy perc múlva úgyis a lógó famacska, vagy a kiságyra függesztett Milka kutya ökölbe szorított kézzel való eltalálásával foglalkozol majd, miután konstatáltad, hogy egyik, melléd rendelt ügyintéző sem válaszol hívásodra...

3. Nem alszom, ha addig élek is - nyüszítés

A legidegtépőbb ezt hallani. Miután a babakocsi ütemes tologatása összekötve a szádból kieső cumi visszahelyezésével úgy tűnik, sikerrel jár, és két és fél hónapos felséged látszólag mély álomba zuhan, általában megpróbálok olyan tevékenységbe kezdeni, amely a háztartás, a tiszta ruhák, esetleg az itthon végzett munka frontján előre tolja folyamatos időhiánnyal küzdő hadállásainkat. Általában a porszívózás, a teregetés, esetleg - ha igazán összekapod magad, az ablak- vagy a tűzhelytisztítás közepén hangzik fel az álomból az ébrenlét felé küzdő hang a teraszon. És ha nem hagyok ott csapot-papot, hogy ütemesen (aggódó rokonok szerint túlságos erőbedobással) rázzam-ringassam-tologassam a kocsit, hogy visszazuhanj öntudatlan állapotodba, az először alig hallható, pusztán kellemetlen nyüszögés kettő-öt perc alatt hisztibe, majd liluló, vigasztalhatatlan ordításba fordul át.

4. Éjjel van, hol vagytok - morgás

Mondanom sem kell, az éjszaka eljövetele téged nem különösebben hoz zavarba. Egyre irígyebben hallgatom a hozzád hasonló korú gyermekek szüleinek beszámolóját arról, hogy néha reggel hatig is alszik a baba. Őszintén szólva arról már letettem, hogy leszoktassalak a hajnali kettő-három körüli nassolásról, de azt apával együtt némileg zokon vesszük, hogy ezután játszani lenne kedved, és nappal imádnivaló, ilyenkor inkább bosszantó boldog sikkantásokkal adod tudtunkra, hogy milyen jó minden. Majd amikor nem érkezik a megfelelő válasz (föléd hajoló arcok, az icipici házikó meséjének ismételgetése, esetleg csörgő dolgok ütemes rázása, majd behelyezése a kezedbe), állapotod átfordul a foglalkozz-velem-ordításba, majd az elkeseredett morgásba, hogy íme, téged senki nem szeret. Bármiféle reakció után a sorozat kezdődik előről...

5. Mér-nem-megyünk-már-hé - nyafogás

A legszebb, és legkomolytalanabb. Minden piros lámpánál, ha autóban ülünk, felteszed a kérdést. Többen rám dudáltak már itt, az erőszakos vezetési kultúrával rendelkező fővárosban, mert képes vagyok a veszélyes vörös színt messze előttem meglátva lassítani, hátha vált, mire odaérünk. És ezt többen nem értik.

Étkezés:

Bevallom, ezt kezdő anyaként a magazinokban leírt szép és elrettentő példák gondos, terhesség alatti elolvasása után kissé túlmisztifikáltam, és az eszközbeszerzést is ehhez mérten intéztem...

Szoptatós párna: A megfelelő termék kiválasztása lehet hosszú keresgélés eredménye, vagy egyszerű szerelem. Én megvettem az elsőt a bababörzén, majd ezután számos, babatartózkodóvá alakítható, takaróval is rendelkező, hengeres és félhold alakú változattal találkoztam a sokat látogatott boltokban. A találmány remek, a másodlagos funkció pusztán parasztvakítás. Szerintem. A szóróanyagokon előszeretettel mutogattak egy édesdeden szunnyadó kisdedet az összehajtott párnán (esetleg a direkt hozzávaló takaróval befedve), de téged mindössze egyszer hoztalak ilyen helyzetbe. Hiszen miért tegyelek hungarocell-golyócskák közé, amikor rengeteg egyéb tartózkodási helyed van. Az is rejtély számomra, miért kapható a termék kizárólag édes-színes-macis vagy kockás-virágos változatban... Lehet, hogy az a cél, hogy véletlenül se lehessen otthagyni a kanapén kaja után anélkül, hogy el ne üssön bántón az egyéb lakberendezési tárgyaktól...

Szoptatós hálóing: kizárólag a kórházban használtam. Első nap. A szobatársam pántos nyári ruhákat hordott, és példájából okulva az első adandó alkalommal berendeltem a saját hasonló cuccaimat. Mert sokkal kényelmesebb volt, mint a remekül kialakított, fedett, esztétikus lyukak keresgélése. Elvégre még csak tanultad az evést, a nehezített pálya felesleges.

Szoptatós melltartók: A beszerzett daraboknak pontosan fele használható. Azok viszont nagyon. A többit nem tudom, milyen kismamákon tesztelték - ha tesztelték. Azt meg végképp nem tudom, hogy a próbafülkében miért véltem őket megfelelőnek...

Melltartóbetétek: Hegyekben állnak a fiókban. Mert szintén egyetlen fajta van, ami használható. És nem az, amit egyesével csomagolnak steril, esztétikus műanyag tokocskába, és elképesztő vékonyságával, magas árával próbálja meghódítani a keresgélő kezdőt, aki azt gondolja, hogy ennyi pénzért ez kell, hogy a legjobb legyen, valamint - látván a dobozon bájmosolygó kismamát - hogy ez majd nem látszik át a feszesebb ruhadarabokon. Átlátszik. Viszont kényelmetlen.

Mellszívó: Egyszer - még mielőtt ez az őrület, ami téged eredményezett, elkezdődött - egy kórházban "munkám során" találkoztam egy iszonyatosan kinéző, a hetvenes éveket idéző dizájnnal rendelkező szerkezettel, amelyre csatlakoztatva volt egy kúpot formázó, tartályban végződő képződmény. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy akarok-e valaha valóban édesanya lenni... A szerkezet édestestvére a kanapé szélén foglalta el méltó helyét, és ijesztegeti a látogatókat. Az első egy-két héten még elpakoltam a nyomtató-nagyságú kockát minden egyes alkalommal. Most már szinte észre sem venném, ha nem pompázna az alkonyt idéző sötétkék színben - sárga rátéttel, hogy messziről is jól lehessen látni.

Cumisüvegek: Vannak ugye a széles nyakúak, amelyeket a kismama-ajándékcsomagban kaptam, és azt gondoltam, ezek az igazán modern babás háztartás kellékei. Van ugye a mellszívó, amelyhez csak szűknyakút lehet csatlakoztatni. Van már öt darab szűknyakú, amelyek közül három kompatibilis a mellszívóval. Egymás kupakjaival azonban egyik sem. Az egész olyan, mint egy naaagy puzzle rengeteg anyázással. Vagy mint a számítógép és a kiegészítők közötti kábelmizéria.

Sterilizáló: Mikróban mindössze tizenkét perc alatt csíramentesít. Amennyiben belefér a cumisüveg. Valamint amennyiben nincs ráírva, hogy tilos a készülékbe tenni. Mert a mellszívón ez van. Ezért marad a szebb időkben zöldségpárolásra használt edény néhány csepp citromlével, és a vízkőoldó, mert természetesen egy kis víz mindig a tűzhelyre folyik.

Műanyag tejgyűjtő kagyló: A legnagyobb tévedés. Drága, viszont teljességgel használhatatlan. Minden folyik mindenhol, mindenhonnan mindenhova. Azt az izét kivéve. Hadd ne részletezzem.

Édesanyád ilyen típusú szerencsétlenkedései egyébként téged teljesen hidegen hagynak. Neked teljesen mindegy, hogy párnával vagy anélkül, kattintós melltartóval, vagy hálóinges lyukon. Éhes vagy, ordítasz, megkapod, csönd van. A kiegészítőkkel meg csináljak amit akarok.

 Szabadidő eltöltése:

Játszószőnyeg: rögtön kettő. Az egyiket a járókához vettem, megfelelő méretben, tele különböző anyagból készült, a hasonfekvésre késztető lifegő micsodával, büszkén arra, hogy nem dőlök be mindenféle hajlított, szövetbevonatú dróton lógó kütyünek, majd készítek én néznivalót és fogdoznivalót gyermekemnek, ha éppen arra lesz szüksége. Alig egy héttel később ajándékba kaptuk a lógós-csörgős változatot... Mondanom sem kell,  azóta a járókában az alatt fekszel (természetesen háton), és a citromsárga műanyag medve már sokkal több vigyort kapott, mint anya és apa együttvéve... A hasonfekvés elsajátítását boldogságod érdekében későbbre halasztottuk - bár már percekig bírod, ha melletted egy tükröződő lábasfedőt helyezünk el, szemben a két hete felhangzó hatalmas ordítással, amit produkáltál, ha megláttad a matracot...

Plüsstenyészet: Milka-kutya (mert lila), Sanyi kutya (mert hasonlít rá), Szilvi-Rita kutya (evidens), Zöld sárkány, Tükrös hernyó, Malacka (tíz éve érkezett, és Németországban a Schweinhase névre hallgatott), és Medvebárány. Valamint rengeteg apró, névtelen figura, akik jönnek-mennek a kiságy, a járóka és a felesleges játékokat tároló doboz között. Egyelőre szerepük pusztán esztétikai, hiszen még egyáltalán nem mutatsz érdeklődést a plüssbigyók iránt. De amikor olyan ééééédesek.

Lógó kütyük: Büszke édesanya vagyok, saját gyártmányú lógó, forgó izémizékkel kápráztatlak el mind a kiságy, mind a járóka fölött - bár barátaink lejózsefvárosizták a kismamás magazinból kivágott papírrepülőket, neked tetszenek az izék. Igaz, most citrommaci háttérbe szorította az egyéb mozgolványokat...

Csörgő: Még fogni nem tudsz, de már van. Valamint hűtőbe tehető, zselével töltött rágóka is. Persze, előbb-utóbb szükség lesz rá. Addig meg legalább tudjuk, hogy miért ordítasz. Mert véletlenül ráfektettünk.

Boldogságod legfőbb forrásai a citrommacin túl: a cédétartó bácsi a sarokban, valamint az elzettes néni a lépcsőfordulóban. Ezutóbbi egy reklámplakát. Szerelmesen bámulod, és rendkívül rossznéven veszed, ha az emeletről lejövet nem állunk meg, hogy hosszú perceken keresztül fejezzük ki hódolatunkat a kudlikjuli-szerű asszony iránt.

 Fogyasztói társadalomban élünk. Szerintem, aki nem dől be a különböző, babaprojektre kihegyezett árucikkeknek, és nem vásárol legalább néhány felesleges dolgot - elvileg megkönnyítendő a kis evő-alvó lénnyel való együttélést, valamint elősegítve a gyermek egészséges fejlődését, gyakorlatilag pedig növelve a bababoltok bevételét, az minimum marslakó. Álljon itt hát egy témakörönként csoportosított lista a legnagyobb telitalálatokról és melléfogásokról - hátha néhány év múlva érkezik kistestvéred. Legalább ugyanazokat a hibákat ne kövessük el...

Tartózkodási helyek:

- Kiságy - szerencsére a tárgy adott volt kókuszmatracostól, légzésfigyelőstől, ezért nagy hibát nem követhettünk el, nem vásároltunk tömörfából baldachinost. A légzésfigyelő - bár te már a haramadik tulajdonosa vagy, a gyártó szerint pedig maximum egy évig használható - működik. Ezt többször tapasztaltam hajnali négykor, amikor félálomban kivettelek szoptatni. Iszonyú hangos.

- Járóka - mivel fenn alszunk, lenn élünk, szintén hasznos. Nem áll görcsben a gyomrom, miközben beteszem a mosást, hogy vajon most kezded-e el magad arrébb tornászni a kanapén. Hogy az aréna-méretű tárgyat később is használni fogod-e, azt nem tudom. Nyáron mindenesetre ki lehet tenni a teraszra... És nyáron még talán nem fogod kikérni magadnak a megalázó helyzetet... Boldog nyarunk lesz...

- Pihenőszék - a védőnéni szerint nem hasznos, ha sokat vagy benne. Szerintem este teljesen mindegy, hogy hosszas ordítás után mi nyugtat meg. Ha az, hogy a vízszintesre állított székben a lábammal hintáztatlak, miközben vacsorázom, akkor mindkettőnknek jó.

- Hordozókendő - erről már volt szó. Lehet, hogy a járóka rácsára fel lehetne tenni fejvédőnek, elég hosszú hozzá. Holnap kipróbálom.

- Kenguru - Leborulok kitalálója előtt. Az egyetlen szabály, hogy csak végső esetben használjuk - mert ha egyszer belekerültél, akkor a következő evésig ott is maradsz, ha nem akarunk halláskárosodást... 

- Babakocsi - a behemót, kényelmes, vízszintes mózeskosár-részében eddig jó, ha négyszer feküdtél. Utálod. Esetleg, ha kellően zötyög séta közben, akkor elviseled valahogy, de amint megállunk, reklamálsz. Most plédek, babakabátok és egyéb kellékek vannak benne helyetted. Szerencsére olyan fajtát szereztünk be, amelyre ehelyett az autósülést - azaz a hordozót is fel lehet kattintani. Éljen. Hordozóban akarsz menni mindenhova. Gondolom a gerincednek nem a legjobb, de lehetővé teszi a bejutást a boltba, postára, piacra, valamint a kijutást csendben a teraszra, ha éppen nem sétálhatunk két órán keresztül. Kilátsz belőle, ami azt jelenti, hogy a hangos üzemmód előtt öt-tíz percig bámulod a fáról lógó mozgó falepkét.

De mindezeken túl a legjobb anya vagy apa térdén, úgy, hogy a fejed az egyik oldalon lóg le, a lábad a másikon, miközben ritmusosan ütögetjük a hátadat.

 Az alapvető újszülött-együttélési elvek érkezésed előtt és megvalósulásuk érkezésed után:

1. Rengeteg babazene-hallgatás, mert majd megnyugszol tőle, és jót fogsz aludni.

- A költözésnél az internetről nagy fáradtsággal nem teljesen jogtisztán letöltött cédék valahova elkeveredtek. A rumliszobában a dobozok között még nem volt időm rendet rakni. Szerintem nem is lesz, ahhoz túl rövid ideig maradunk itt. Egyet megtaláltam. Nekem már fizikai fájdalmat okoz Mozart, te ugyanúgy ordítasz hallgatása közben, mint ha csönd van.

2. Naponta legalább egy óra séta a friss levegőn, hogy te erősödj, én pedig visszanyerjem sportos alkatomat.

- Naponta kiteszlek a teraszra jól felöltöztetve, amíg takarítok, vasalok vagy főzök. Te ordítasz, ezért odarohanok, kicsit hurcibállak babakocsistól ide-oda, majd visszarohanok folytatni, amit elkezdtem. Amint észreveszed, hogy nem mozog a feneked, újra ordítasz. Esetleg elviszlek sétálni a boltba, postára, időnként a bankautomatához. Amint hazaérünk, ordítasz, mert nem mozog a feneked, én viszont holtfáradt vagyok, mert a hegyoldalban lakunk.

3. Igény szerinti etetés.

- A védő- és a doktornő így is hitetlenül néz rám, amikor elmondom, hogy ez a heti harminc deka (mintegy kétszerese az előirányzottnak), a három és fél- négyóránkénti kajálásból jön össze. Ha rajtad múlna, másfél óránként táplálkoznál, de mivel ebbe nekem is van beleszólásom, szemrehányón panaszolod sanyarú gyermekkorod naponta hatszor hosszasan, hangosan. A helyzeten az sem segít, hogy a szakemberek javaslatára végső elkeseredésünkben megpróbáltunk vízzel itatni. A ruhád, a pelenka, az ágynemű, a párnahuzat és az összes, közeledben lévő tárgy elázott, de megoldottad, hogy a hasadba még véletlenül se jusson.

4. Végtelen türelemmel való hordozás lehetőleg nagyon trendi kendő segítségével a lakásban a napi teendők elvégzése közben.

- Lehet, hogy az afrikai népeknél bejött ez a hordozókendő-ügy anya mellkasán, de te üvölotöttél, ha a megpróbáltalak belevarázsolni. És ezt nem is hagytad abba, amíg öt perc múltán meg nem könyörültem rajtad. A kenguru (amit a hordozókendő-reklámot tartalmazó baba-mama újságok nem javasolnak) nálad tökéletesen bejött. Bár napi teendők végzéséhez nem alkalmas, hiszen se forró tárgyat, se vegyszert nem merek megfogni, enni-inni lehetetlen, lehajolást szintén csak módjával, te boldogan skubizol kifele a felszerelésből, és csak akkor ordítasz, amikor ki akarlak venni onnan.

5. Nem veszünk járókát.

Dehogynem. Miután majdnem legurultál a kanapéról, szertefoszlott ketrec-ellenes magatartásom, és kiegészült a lakás felszerelése egy aréna méretű, a nappali területének nagy részét elfoglaló szerkezettel, ahova azóta - mivel még pici vagy, és csak felét használod - minden, egyébként hányódó kiegészítőt bedobálunk. Például szoptatós párna, meleg ruha, plédek, stb. Azóta tudjuk, mi hol van. A járókában.

6. Nem veszünk cumit.

Dehogynem. Mert a cumi téged megnyugtat. Márpedig esti, nyűgös időszakaidban bármit megteszünk a cél érdekében, hogy lefekvés után aludj, szenderegj, de legalábbis maradj öt-tíz percre csendben, miután ettél, büfiztél, tisztába tettünk, altatódalok tömegét énekeltük neked, jóéjt-puszit adtunk, négyszer visszamentünk, nyugtatózenét a cédélejátszóba helyeztük, újból tisztába tettünk, megpróbáltunk megitatni, kivágtuk a cetlit a ruhád hátuljából, ringattunk majd újból tisztába tettünk. A cumi használ. Mi használjuk. Vessenek meg érte...

Napjaink némiképp rendszertelenek. Értem ez alatt azt, hogy az etetési időpontok és a tennivalók összehangolásának művészetét még nem sajátítottuk el teljesen.

Azaz: minden nap akkor kezdődik, amikor reggel felébredsz. Ez lehet 6, 8 vagy 9 óra, a lényeg, hogy onnantól kezdve menetrendszerűen négy óránként visítasz az éhségtől (esetleg három és fél, ha úgy alakul, hogy éppen takarítunk, főzünk, és még nagyon fontos lenne fél óra nyugalom). Nem kell hozzá túl sok év, és már te is ki tudod majd számolni, hogy ez minden nap más-más időpontban történő táplálkozást jelent. Tehát ha bárki bejelentkezik egy kellemes látogatásra a lakásba, és megkérdezi, mikor nem zavar, hát a válasz bizony meglehetősen ködös... Hiszen rossz pillanat nincs, legfeljebb leendő csodálód vár néhány percet a kapuban, amennyiben éppen eszel, fürdesz, tiszta pelenkát veszel, vagy éppen kegyetlenül nappali tartózkodódba száműzetsz az apai avagy anyai kézből.

Mert méreteddel egyenesen, az influenza-járvány súlyosságával pedig fordítottan arányosan tisztelőid száma napról napra gyarapszik.

Amikor a kórházból hazajöttél, még csak két, a hordozóért közelharcot vívó nagypapa, egy tejfakasztó húslevest főző- valamint egy popsikrémmel és gyógyteával készülő nagymama és saját szüleid imádatával kellett megküzdened. (Ezek voltak azok a napok, amelyeken a vendégek jelenlétében az igazak álmát aludtad, mi pedig senkit nem tudtunk meggyőzni arról, hogy nem vagy te ennyire csendes, jó gyerek.)

Aztán két hét elteltével a baráti látogatások sora következett. Ez az időszak még mindig tart, és lassan de biztosan eljutottunk addig a pontig, hogy már nem csak egy alvó, vagy esetleg egy evést követelve üvöltő tehetetlen kis csomag előtt borulhatnak le a leendő Szilvi- Rita- és Adél nénik, valamint Robi-, Gábor- és Bence bácsik, hanem - ha megfelelő időben érkeznek, és a házilag készített lógó pörgő forgót nagy intenzitással mozgatják, miközben vigyorognak rád, mint a tejbetök, akár futó mosollyal is megajándékozod őket szüleid legnagyobb örömére.

(A "néni" és "bácsi" megszólítást nem használjuk majd, ha már akkora leszel, hogy megérted. Ígérjük. Nem csak neked, a néniknek és a bácsiknak is.)

 Természetesen nagy M-mel. De voltaképpen csupa nagybetűvel illene írni a szót... Mert ma, órára pontosan négyhetes korodban egy futó, ám jól látható mosollyal nyugtáztad, hogy igen, két kialvatlan rabszolgád haptákban áll, és lesi kívánságaidat. Akkor is, ha Te még nem döntötted el, mik is legyenek azok.

Szóval egy újabb, közepesen sikerült éjszaka után (öt és egynegyed órát sikerült az álmok birodalmában töltenem három megszakítással) éppen végeztél egy kis reggeli nasi elfogyasztásával, amikor negyed óra hiábavaló és elkeserítő büfiztetés után levettelek a vállamról, hogy megbeszéljem veled a teendőket, úgymint hatalmas büfi, majd csendes szundikálás, az idegtépő csuklás mellőzése valamint az átpelenkázás zokszó nélküli tűrése, amikor egyszer csak kinevettél.

Más kisbabáknál ez bizonyára amolyan szimpla első mosoly... Nálad kárörvendő vigyor volt. De láttuk. Még apát is rávettem arra, hogy kinyissa egyik szemét, és részese legyen a pillanatnak.

Azt pedig, hogy lesajnálón kiröhögted az általam felvázolt délelőtti terveket, onnan tudom, hogy csukló lényedet itt tartom a bal karomban, miközben együtt figyeljük a billentyűzeten száguldozó ujjaimat. Büfi még nem volt.

 Na már most ugye, a baba (Rólad van szó - most valami hihetetlen csoda folytán a kiságyban szendergő - Berci/Berke/Berkó/Skubikirályfi/Hisztiputtony/) sokszor ölben van, sokszor kézben, még többször mellközelben, esetleg büfiztető pozícióban. A vízszintes helyzet ellen azonban komoly kifogásai vannak, amelyet jobb esetben nyafogással, de ha nincs szerencsénk, kitartó, magas hangon végzett üvöltéssel hoz tudomásunkra. Egyáltalán nem érdeklik a kiságy fölé szerelt saját készítésű (mert ugye bolti mindenkinek lehet) pörgő-forgó micsodák, és a már a terhesség alatt is szorgalmasan hallgatott babazene összeállítások. A számára jó pénzért beszerzett pihenőszék nem jelent megoldást, a babakocsi egy kattintással felszerelhető hipermodern, ultrabiztonságos mélykocsi részét pedig kifejezetten gyűlöli - pedig elvileg az újszülöttek biztonságban érzik magukat a mózeskosárban. Bár fél órás séta a harmadik kerület nem éppen karbantartott járdarendszerén elegendő ahhoz, hogy ájulra rázza a kapunál még torokhangon ordító kisfiút, de ki indul el sétálni hajnali háromkor...

A nap közben kezelhető helyzet estére válik válságossá. Világosban ugyanis Berci (még mindig rólad van szó, kisfiam) egészen jól elvan néhány percig a dolgok nézegetésének komoly feladatával, és kis szerencsével el is alszik a kimerítő munka után.

De este szinte lehetetlen feladat legyűrni az anyai ösztönöket, amelyek azt szirénázzák odabenn, hogy minden foglalatosságot azonnal abbahagyni, Téged tizedszer is felvenni, megvígasztalni, szeretgetni, órákon keresztül fel- s alá hordozni, mert ami nappal izgalmas volt, az éjjel szimplán utálatos. A kegyetlen vasfegyelem azért nem kikerülhető, mert az elmúlt néhány átvirrasztott éjszaka során kiderült, hogy az elalvás jelenlegi, szinte egyetlen formája, ha álomba sírod magad, miközben szüleid szíve és dobhártyája szakad...

Ha ugyanis felveszünk, csak az elalvás időpontját toljuk, ami fokozott nyűgösséget, ebből következőn pedig nehezebb átlendülést eredményez... Mert természetesen az is szabály (legalábbis az elmúlt öt napban az volt), hogy kézben, vállon, ölben este nem alszol. Nézegetsz, kommunikálsz, hihetetlenül édes kisbaba-előadást improvizálsz - és nem látszol észrevenni, hogy ezt éjjel kettőkor már egyik felmenőd mosolya sem őszinte ennek láttán. És tiltakozol, amint a fejed idegen testet (ágyat, széket, mózeskosarat) érzékel.

Eddig hét óra volt az esti-éjszakai egyhuzamban ébren töltött órák száma. Ami valljuk be, nem kis teljesítmény egy kisfiútól, akinek elvileg napi tizenhat órát kellene alvással töltenie...

 Nem gondoltam, hogy valaha is képes leszek rá. Hogy egyik kezemben közepesen jóllakottan téged tartsalak és büfiztesselek, miközben a maradéktól egy kifejezetten morbid kinézetű mellszívó berendezés segítségével szabadulok meg, és természetesen mindemellett a megfelelő mennyiségű folyadék utánpótlásáról is egyazon időben gondoskodom a kanapé mellé tett pohár segítségével. Már egészen jól megy.

Az első héten az etetések időpontjai még összeértek. Fogalmam sem volt, hogy mivel maradok le éppen: ha tisztába teszlek, és attól ordítani kezdesz, nem tudok ebédelni. Este hatig, mert a vígasztalás után jött az ide-oda cipelős fázis, és ez tartott majdnem a következő szoptatásig. Ha az evés luxustevékenységével töltöttem az időt, lelkiismeretfurdalásom volt, hogy húsz perc késéssel vakarlak ki a narancsszín pelenkából. Ha véletlenül elaludtál, fogalmam sem volt, hogy mi a sürgősebb: lezuhanyozni és hajat mosni, ruhákat a mosógépbe helyezni, sterilizálni a horror-berendezést és a cumisüvegeket vagy veled együtt aludni. (Bár ez még egyszer sem sikerült az elmúlt éppen három hét alatt... Valami különleges szenzorod van ahhoz, hogy amint lecsukom a szemem, te kinyisd a tiédet méltatlankodva.) A gyerekruhák fertőtlenítő hatású vasalását, az ebéd elkészítését és a lakás tisztán tartását egyébként a nagymamák intézték - hogy legalább valami normálisan működjön a háztartásban...

A helyzet azóta sem változott - néhány apróságot kivéve. Például nem esek teljesen kétségbe, ha éppen melegszik a rántott hús a mikróban, miközben elképesztő fintorral és a pelenkából eredő hangorkánnal adod tudtomra, hogy időszerűvé vált a tisztábatevés aktusa. Igenis, megeszem az ebédet, és csak utána vetlek alá a tortúrának.

És nyugodtan törölközöm meg, hiába fejezed ki nemtetszésedet a kisággyal kapcsolatban. Rájöttem ugyanis, hogy teljesen felesleges csuron vizesen odarohanni, és meggyőződni arról, hogy nem esett komoly bajod - hiszen így felvenni úgyse tudlak - majd vissza a fürdőbe, hogy felrángassam magamra a ruhadarabokat. Mert a kiságyban nem eshetett komoly bajod.

Valamint lelkiismeret-furdalás nélkül nyomlak apa kezébe, hogy egy kicsit leülhessek a számítógép mellé. Sőt: tegnap lelkiismeret-furdalás nélkül bíztunk a nagymamára egy teljes cumisüvegnyi nedű társaságában, hogy részt vegyünk születésed óta édesanyád első "társadalmi" eseményén. És képzeld, túlélted.

Én pedig egyre jobban elhiszem, hogy lehet veled együtt is hosszútávon együtt élni. Pedig ezt az első héten még megoldhatatlan feladatnak éreztem.

 Ez álmaink netovábbja. Hogy éjszaka a kicsi család alszik. Természetesen a két-három fölébredés, pelenka-kaja-büfi program nem jelentene problémát - de az annál inkább, hogy Te egyelőre összekevered a napszakokat, és míg reggel hattól este hétig csak enni kelsz fel - azt is nagy duzzogva, mert nem hagynak aludni, nagyjából három óránként felpiszkálnak, tisztába tesznek, esetleg fürdetnek, sétálni visznek és egyéb gonosz dolgokat művelnek veled - addig kb. este nyolctól jobb esetben hajnali háromig, ha nincs szerencsénk, reggel hatig ötvenhét centis üvöltőgéppé változol, és ezen tevékenységet maximum húsz-huszonöt perces időszakokra függeszted fel, hogy erőt gyűjts a következő fordulóhoz. Vagy akkor, ha valamelyik szülőd (úgy három-öt perces idegtépő várakozás, nyugtatgatás után) kikap a kiságyból, és bűntudatosan - mert hogy éjszaka van, tehát megegyezés szerint ilyenkor nem szólunk hozzád, csak az olvasólámpát kapcsoljuk fel, nem viszünk ki a szobából, legfeljebb odabenn veszünk fel és csitítgatunk suttogva, esetleg olvasunk a hasunkon téged tartva csendesen - elkezd jó hangosan szórakoztatni, sétálni veled a lakásban, közös tévénézést kezdeményez, és vacsora közben a vállán tart büfiztető állásban. Ekkor ugyanis elhallgatsz, és élvezed a helyzetet. De el nem alszol... Jön a skubibajnokság - azaz a három-négy órán keresztüli szemlélődés amelynek egyetlen szabálya - szerinted: a babát letenni tilos. Különben ordít. Akkor is, ha már úgy csinált, mint aki békésen szundikál a válladon.

A helyzet közepesen idegtépő. Főleg, mert mindkét szülőd retteg attól, hogy veled a hasán aludjon el - elvégre mi történik, ha leesel az ágyra, elgurulsz, esetleg rosszul fordulunk álmunkban, és a többi, soha meg nem történő, ám félelmetes gondolatsorokat előidéző lehetőség...

És nincs az az izgalmas könyv vagy film, ami a negyedik ilyen éjszakán hajnali kettőkor ébren tartana.

 Teljes nevén Kocsis Bertalan Emil, született 2008.01.10-én, 8 óra 55 perckor, 3650 grammal, 57 centivel.

Hihetetlen, hogy ebben mennyire hasonlítasz anyádra. Egy hirtelen elhatározás, és kész, megoldjuk a problémát. Jelen esetben a kibújás problémáját. Legalábbis viszonylag kevés először szülő nőtársamnak van akkora szerencséje, hogy a kórházba érkezés után alig több, mint másfél órával már gyermekes édesanyaként tarthatják számon.

A gyönyörű az egészben, hogy még éjjel fél 2-kor dolgoztunk édesapáddal (véletlenül éppen közösen), utána pedig teljes lelki nyugalommal vezettem haza a mazdagépjárművet, hogy ő szegény megihasson egy pohár bort a jól végzett munka örömére. Majd lefeküdtem aludni, és konstatáltam, hogy a szokásosnál eggyel jobban mocorogsz. Fél 5-kor pedig enyhe kis húzódásokra ébredtem, és arra az ellenállhatatlan késztetésre, hogy most azonnal át kell néznem a bőröndöt, amit egy hónapja bepakoltam...

Apa persze próbált rávenni, hogy feküdjek vissza mellé, aludjak rá még egyet, mert ő fáradt... De fél 6-kor közöltem vele, hogy jobb lesz, ha felteszi a kávét, ha még meg akarja inni, mielőtt apa lesz.

Aztán 6-kor meglepetten konstatáltuk, hogy az öt perces gyengécske húzodozások három perces erős problémává váltak. Úgyhogy szülésznő felhívása, majd - 7 órás érkezést becélozva utazás a kórházba a főpolgármester teljes családfájának kátyúnkénti számbavételével... Szerintem legalább egy órával később születtél volna, ha nincsenek ekkora gödrök az utakon. Egyébként tudtad, hogy a piros lámpák hossza körülbelül egy fájásnak felel meg? És azt sem gondoltam volna soha, hogy ebben a helyzetben komoly dugónak fogok titulálni hét előttünk haladó autót...

Természetesen - mert hogyan máshogy is lehetne - éppen akkor volt baleset a kórház sarkánál meg valamelyik másik úton, úgyhogy hét helyett fél 8-kor sikerült végre összejönni a szülésznővel és a nőgyógyásszal egy kellemes találkára a vizsgálóban. Amelynek eredményeképp mondták, hogy a vajúdóba talán már ne menjek be. Nem érdemes. Esetleg a kabátomat vegyem le és öltözzek át, mert te záros határidőn belül megszületsz, és mégis egy alkalmi ruhát kellene felvenni az eseményre az utcai helyett - amíg még lehet.

Innentől kezdve aztán jöhetett a térden, guggolva, apának jobbról-balról dőlve, háttal, össze-vissza támaszkodva szakasz - amelyet egy apróság tett elviselhetővé: a doktornő szerint ennek másfél órán belül vége lesz.

És vége lett. Kis segítséggel - és emiatt mostantól a kórházban szülés mellett teszem le voksomat - megérkeztél. Hihetetlenül ráncos kis csomagként meg is kaptunk pár percre, majd a vizsgálatok után még hosszabb időre. Amikor is kiderült, hogy:

1. Ugyanott van a forgód, mint édesanyádnak

2. Ugyanúgy ráncolod a homlokod, mint édesapád

3. A füled édesanyádé

4. A szemed alatti árok édesapádé

5. A szád is.

6. A bőröd színe édesanyádé

7. A szempilláid szerencsére szintén.

Ezeket a megállapításokat mindaddig megfelebbezhetetlennek véltük, amíg el nem kezdtek érkezni a látogatók, és ki nem derült, hogy:

1. Ugyanott van forgód, mint az anyai nagyapádnak

2. Ugyanúgy ráncolod a homlokod, mint az apai nagyapád

3. A füled anyai nagymamádé

4. A szemed alatti árok édesapád egész családjának jellemzője, de leginkább apukád keresztapjáé

5. A szád is

6. A bőröd színe elsősorban apai nagymamád családjáé (kicsit persze édesanyádé is)

7. A szempillád meg majd kialakul, de leginkább édesanyád egyik barátnőjére hasonlít.

Mindenesetre tüdőd van, mert azóta kis alvásra használt szüneteket közbeiktatva ordítasz, mint a fába szorult féreg. (Meg persze nézegetsz, nyammogsz, eszel, büfizel, telerakod a pelenkát és egyéb hasonló hihetetlenül izgalmas dolgot művelsz, amelyek alapján biztosra vehetjük, hogy egy csodagyerekkel állunk szemben.)És már mintegy húsz-huszonöt becenévvel rendelkezel, mert az persze biztos, hogy Bercinek nem fogunk hívni. Gondoljuk mi. Most.

 Na most vagy nagyon ki akarsz velem tolni, és nem születsz meg, csak szivatod anyádat, vagy nagyon jófej vagy, és kibújsz záros határidőn belül.

Mindenesetre éppen időt mérünk édesapáddal, és latolgatjuk, hogy vajon lehetséges-e, hogy ilyen gyakran, viszont csak ennyire fáj, és mekkora a valószínűsége annak, hogy az egész jósló meg húsz- meg tízperces folyamatod kihagytad. Az eredményt órákon belül megtudjuk - elvégre amúgy is dokihoz vagyunk hivatalosak ma reggelre. Bár én hajlok arra, hogy hamarabb induljunk...

 Gyakorlatilag itthon ülök teljes nyugalomban, néha bele-belerúgsz a hasamba - mintegy jelzésként, hogy odabenn tökéletesen elégedett vagy a helyzettel... És semmi jelét nem adod annak, hogy bármiféle terved lenne a kórházzal kapcsolatban. Persze, megértelek. Kinek lenne kedve világra jönni, miközben kint csúsznak az utak, szötymörgős, sáros, latyakos idő van, ráadásul veszélyesen közel vagyunk még a karácsonyi ünnepkörhöz, így esélyes, hogy a távolabbi rokonok kettő az egyben akarják majd elintézni a szülinapi ajándékozásodat is.

Na de, mint tudod, nem lehet odabenn érettségizni. Nem tudod megúszni, hogy csúfoljanak az oviban, hogy elrejtsd az ellenőrződet a szekrény alá, reménykedve, hogy nem találom meg, körzőheggyel lyuggasd a cipőd talpát, megvizsgálva, hogy valóban légtalpas-e (a mi időnkben ez volt a sláger, az egész lakótelep összes harmadik osztályos gyereke szétment, a lyukakon beázó lábbelikben járkált). És  nem úszod meg a szexuális felvilágosításnak nevezett, életkorodnak megfelelő kínos beszélgetéseket sem.

Már csak azért is ideje megérkezned, mert elkezdtem olvasni Spock doktor örökérvényű gyereknevelési tanácsait, és ha nem vigyázol, alkalmazni is fogom őket...

Nem tehetek róla, nekem erről a kérdésről mindig a Jóbarátok Joey-ja jut eszembe, ahogy bármely, útjába akadó lánytól - miután stírölés közben kicsit mellmagasságban megtorpant - megkérdezte az ominózus mondatot... Bár az az érzésem, hogy hasonló férfiszemek számára néhány hónapja abszolút láthatatlan vagyok, a "Na, mi a helyzet?" kérdést naponta több alkalommal megkapom - elsősorban kíváncsi-aggódó telefonhívások közepette.

A válasz természetesen a kérdező személyétől függően a semmi különöstől a ma kicsit fáradtabb vagyok a szokásosnál-on át a NEM, MA SEM SZÜLÖK-ig terjed, lehetőleg a tőlem elvárt vidámsággal. Még néhány nap, és a klubrádiós Bolgár Györgyhöz hasonló képességeket fejlesztek ki. A módszert még keresem, de ő tud a rádión keresztül nyájasan, megértően mosolyogni, miközben hatalmas közhelyekről bájcseveg. És HALLANI a a vigyort.

Még egy hét odabenn, és nekem is sikerülni fog.

Igaz, az általános kérdések még mindig eggyel könnyebben kezelhetők, mint drága édesapád kedvenc, poénnak szánt telefonos bejelentkező mondata: Na, szülsz?

Mintha nem ő lenne az első, akit kegyetlenül értesítenék... Már nem merek hangosan sóhajtani, ha beletaposol a tüdőmbe, nyögni, miközben kigurulok a babzsák-fotelből, vagy éjjel halk, beletörődő jajistenem-mel kimenni tizenkettedszer a toalettre... Mert utólér a reménykedő kérdés, és megint csak negatív választ adhatok.  Az pedig, hogy a munkahelyén felhívjam, elő se fordulhat az utóbbi időben - hiszen mint meséli, összes együttérző kollégája összerezzen a telefoncsörgésre. És nem azért, mert hallani akarják az "apahozzálmandarintegykilótlegalább" mondatot.

A véghajrához értünk, fiam. Elvileg egy hét múlva érkezel. Gyakorlatilag - ha ki akarsz tolni velem - később. Mindenesetre a személyi számod már úgy kezdődik, hogy 10801...

Úgyhogy jöhetsz. Minden készen áll. Ruhák mosva-vasalva, ruhapelenkából annyi van, hogy akkor is elég lenne, ha nem eldobhatót használnánk, a kocsid kerekei felfújva, gyereknevelési könyvek garmadája teljesen feleslegesen beszerezve...

Most már minél később érkezel, annál súlyosabb problémát okozol... Az utóbbi néhány hétben a karácsonyi-szilveszteri étel-özön áldozataként amúgy is - minden erőfeszítésem ellenére - elértem édesapád testtömegét. Hiába, megoldhatatlan a visszafogott étkezés. Elvégre a hűtőben hegyekben állnak az olyan egészségtelen ételek, mint a bejgli, majonézes krumplisaláta, füstölt sonka és virsli. A fagyasztó tele a karácsonyról maradt töltött káposztával, húslevessel, malaccsülökkel és kolbásszal töltött hússal. Ezek közül egyik sem a mi érdemünk. Érkeztek, maradtak. Arról nem is beszélve, hogy mindkét nagymamád úgy vélte, hozzánk csak egy nagyobb adag szárazsütemény kíséretében állíthat be. A szaloncukorra, amit direkt nem vettünk, viszont révükön összesen vagy egy kilónyi került a háztartásba, már kár is szót vesztegetni. Helyzetem kilátástalan. Eszem egy kefírt, és elfog a bűntudat, hogy előbb-utóbb elromlanak a ránk váró ételek.

Arról, hogy a terhesség alatt az előirányzott tizenhárom kilót szedjem fel, már régen lemondtam. A baba-mama torna című művet - amely a születésed utánra szóló egy éves edzéstervet részletezi - a szakkönyvek között a lehető legfeltűnőbb helyre állítottam. Ha megérkezel, elkezdjük. Önző újévi fogadalom, de bocsásd meg édesanyádnak, hogy az édes kis hurkákat elsősorban rajtad szeretné látni maga helyett...

 Már tudom, hogy érezheti magát egy hátára ejtett cserebogár. Átmeneti tulajdonunkat képezi ugyanis egy un. babzsák-fotel. Ami arról nevezetes, hogy rendkívül kényelmes ülő-fekvő felületet biztosít annak, aki belehelyezkedik. Viszont azt is tudni kell róla, hogy a padlótól mintegy öt-negyvenöt centiméteres magasságban építi be a terhes nőt a lakberendezési tárgyak közé. Az, hogy beépíti, maga a rideg valóság.

Ugyanis a babzsákból felállni maga a kínszenvedés. Ennek persze egyszerű fizikai oka van: mivel a zsákban kis golyócskák jönnek-mennek, nincs olyan felület, ahova támaszkodni lehet. Márpedig ezesetben huszonöt centis magasságból 174-ig kell felküzdeni álló helyzetbe a pókhassal és dagadt bokákkal, csuklókkal valamint nem-kell-tudni-mennyi-de-a-javasoltnál-jóval-nagyobb súlytöbblettel rendelkező testrészeket - kizárólag rugkapálással lendületet véve.

Biztos módszer nincs, az átlagos felállás három-öt percig tart a használatba vehető végtagok számától függően. /Használatba vehető végtagnak számít apa karja, valamint bokája is./

Tehát a babzsákozást jól meg kell szervezni. Csoki, mandarin kis tálkába jobb kéz felől, ásványvíz közvetlenül előtte, távirányító baloldalon, elhelyezkedés előtt vécétúra, telefon pontos helyzetének felmérése. Majd legalább másfél órányi mesés pihenés a repülőgépszerencsétlenségekről és vidéki konyhákról szóló sorozatok kapcsolgatásával töltve. Aztán enyhe jelzés a hólyag irányából, mely szerint ideje van a testmozgásnak - legalább a vécéig és vissza. És itt jut szerephez a telefon. Apa felhívása - mennyi idő még, míg hazaér, és kiszabadít. Mert én innen egyedül fel nem kelek. Illetve dehogynem, de ha már csak húsz perc, akkor inkább kibírom.

 Beköltöztünk - legalábbis már nem gondolok arra, amikor lerogyok a kanapéra és felteszem a lábam, hogy a forró csokoládé elfogyasztására szánt idő alatt egyébként mennyi mindent kellene még tenni. Olvastam már a kismamákat az utolsó hetekben elkapó fészekrakó ösztönről, de hogy ezt egy költözés így kihozza az emberből... Édesapád szerint engem lényegében le kell fogni, hogy ne pakolásszak ájulásig.

Holnap megyünk tappancsok rádhelyezése céljából a kórházba. Ez most már heti közös programunk lett - minden csütörtök délelőttünket azzal töltjük, hogy egy kisdobos-akadályversenyhez hasonlóan a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb különböző pecsétet szerezzünk a kiskönyvbe.

Közös célunk: még minimum egy hétig kibírni odabenn, hogy a 2008-as évben gyere a világra. Csak mert ez az esztendő olyan felemásnak sikeredett. Az új meg veled kezdődhet, és annak bizonyára egészen más hangulata lesz, mint ennek a hol sikeres - hol peches - hol szerencsés - de inkább folyamatosan újabb és újabb akadályokat és váratlan helyzeteket elénk állító évnek.

Csak hogy beszámoljak róla: életünk első - és valószínűleg minimum huszonöt évig utolsó - karácsonyát töltöttük romantikus kettesben édesapáddal. Már amennyire romantikusnak lehet nevezni az egész napos rohangálás, pakolás, sütés-főzés után a karikás szemekkel csillagszóróra bámulást és az ajándékozás után másfél órával a kanapén való békés szuszogást.

Ugyanis ez történt. Valamint a sütni- és főznivalók egy lehelletnyi túlgondolása. Ezért aztán készült kocsonya (a hűtőben kis tálakban található, talán el tudjuk valahogy osztogatni), egy nagy húsleves (maradék a fagyasztóban, milyen jó is lesz, ha majd kibújsz, és megmikrózni is rettentő megerőltető lesz), valamint főfogásnak konfitált kacsa.

Ami úgy készül, hogy nyolcvan fokon liba- vagy kacsahájon (úgy, hogy belepje) az ember négy-öt órán keresztül kacsa urat vagy asszonyságot a sütőben fonnyasztja. Érezhetően nem egy fogyókúrás receptről, hanem konkrétan zsírban úszó husiról van szó... De elvileg nem bonyolult recept, néha rá kell nézni, és ha készen van, a vajpuha állatot már lehet is némi lilakáposztával és krumplival fogyasztani. Elvileg. De itt - a kacsa készenlétekor lép képbe a nagymamádtól örökölt takarékosság ténye - amely megoldja, hogy karácsony este leginkább egy nagyüzemi konyhára hasonlítson az ünnep helyszíne...

Mert - hogy a sok jó háj ne vesszen kárba, az ember lánya készít belőle egy adag libatöpörtyűt. Aztán - hogy a sok jó zsír se vesszen kárba, belepotyogtat néhány csirkemájat, hogy azt is hőkezelje. Így ez a konfitálás-dolog az eredeti négy-öt helyett mintegy tíz órányi konyhai munkát eredményez, amelynek végső állomásán már a kanapén karácsony este alvó embert ébreszti a sütő beállított pittyegése...

De sebaj, mert ha az ember egyszer felkel, akkor egy jó adag gesztenyepüré nélkül már nem is kucorodik vissza a kanapéra... Bár ez nem feltétlenül klasszikus karácsonyi édesség, idén úgy döntöttünk, a bejglisütést másokra hagyjuk. Azt hiszem, jogosan.

A költözés gyakorlati részéről - jótanácsok édesanyádtól:

- Soha ne költözz karácsony előtt kis türkizkék autóval. Akkor se, ha kizárólag személyes holmijaidat vinnéd.

- Ne hidd, hogy az a lakás, amely tizenöt perc autóúttal megközelíthető este, nem másfél órára van, ha a karácsonyi nyüzsgésben élvezkedő városban lavírozol reggel tízkor. És ne hidd, hogy visszafelé kevesebb.

- Ne hidd, hogy a babakocsi és a horgászfelszerelés egyszerre befér a kocsiba.

- Ha úgy véled, hogy csak a ruhákat, papírokat, számítógépet, könyveket és néhány mütyűrt fogsz magaddal vinni, amikor csak a ruhákat, papírokat, számítógépet, könyveket és néhány mütyűrt akarsz magaddal vinni, akkor tévedsz.

- A legrosszabb az egészben, hogy fogalmad sincs, hogy ezeken kívül még mi a csoda lehet az, amitől már megint tele lett a kocsi.

- Ha előtte egy héttel elkezdesz szortírozni és kidobálod a nem feltétlenül szükséges dolgokat, két várható következménnyel kell szembenézned: Bár vagy tíz szemeteszsákot megtöltesz, a szükséges tárgyak száma nem változik... Viszont lesz legalább egy olyan zsák, amelyben szükséges tárgyak vannak, de tévedésből valaki levitte a szemétbe. Kukásokkal alkudozni nem kellemes.

- Azt se gondold, hogy az üres lakásban körülnézve nem találsz még másfél doboznyi apróságot, amely nélkül gyakorlatilag létezni sem tudsz.

- És azt se gondold, hogy nem ez lesz az a bizonyos másfél doboz, ami már nem fér be az autóba.

- Végül: ne hidd, hogy emellett lesz időd karácsonyi ajándékokat vásárolni. Rendelj néhány könyvet... Legalább azokat is átviheted A-ból B-be...

 A lakás szomorúan, üresen áll - pontosabban személyes tárgyaink nélkül, hiszen a bútorok maradnak - édes jó anyád pedig a még működő utolsó bázis, a számítógép előtt mereng az elmúlt évek sok kedves emlékén, amely ideköti ehhez a negyvenkét négyzetméterhez (az albérlőknek negyvennégy a galériát is beleszámítva...)

Például: kapcsolatunk komolyságának milyen meggyőző bizonyítéka is volt, amikor sikerült rábeszélnem drága édesapádat, hogy fektessen be komoly anyagi erőt egy normálisan kinéző függönybe az SZTK-irodákat idéző (fehér, barna hullámvonalakkal) helyett... Azóta se húztuk el, mert - bár gyönyörű - csak seprűnyél segítségével lehet mozgatni a karnison.

Vagy amikor egy nyaralásból boldogan-barnán hazaérve olyan szag ütötte meg az orrunkat a gangon, amely alapján az edzettebb rendőrök simán betörik az ajtót feltételezve az éppen egy hete történt komoly bűntényt... Aztán kiderült, hogy mindez a fagyasztóban elhelyezett ám egy kisebb áramprobléma miatt az utóbbi tíz napot harmincöt fokos kánikulában töltött hal jelentős átalakulásának következménye...

Meghatóak voltak azok a reggelek is, amikor az elvileg mindössze öt munkanapig, gyakorlatilag egy hónapig tartó lakásfelújítás és galériaépítés alatt megreggeliztük a maradék pizzát a tegnapi dobozból - hiszen természetesen főzni ott és akkor nem lehetett, és - bár elég lett volna kilenckor kelnünk - minden reggel fél hétkor elindultunk, hogy a Blaha Lujza tér egyik nem éppen dizájnjáról híres, ám a nyitvatartást rugalmasan megoldó kocsmájában kávézzunk, az egyszobás lakásban a mesteremberek munkáját a lehető legkevésbé zavarva.

Persze az is remek pillanat volt, amikor kiderült, hogy az űrhajók tervezőit is zavarba ejtő méretű fürdőszobánkban a mosdókagyló és a fal közé kizárólag Hajdú Energomat márkájú mosógépet lehet beilleszteni. Még szerencse, hogy a lakótelepen élőkre gondolva az élelmes mosógépszerelők egy része potom pénzért felújítja a centrifugáláskor leginkább a zsiguli téli indításának hangját utánozó készülékeket, így volt lehetőségünk az elmúlt öt év alatt három különböző jellemet megismerni. Az elsőre gyakorlatilag rá kellett ülni, ha nem akartuk, hogy leverje a mosdót a falat valamint szétszedje a harmonikaajtót. A második akkora erővel köpte az öblítővizet, hogy minden mosás egy komplett fürdőszobatakarításnak felelt meg. A harmadik - a jelenlegi - néha egyszerűen elfelejti a program centrifugálás részét - bár általában némi oldalbaveregetés hatására jobb útra tér...

De itt történt az is, hogy édesapád - egyik hétvégi randink alkalmával - megkérdezte, moziba menjünk-e, vagy főzzünk valamit... És amikor a második lehetőség hallatán felcsillant a szemem, óvatosan bepróbálkozott a cézár-saláta vagy hagymaleves - variációval. Azt hiszem, akkor engedett fel először igazán, amikor megkérdeztem, hogy a hagymaleves után esetleg nem lehetne-e valami normális húst is enni.

Szóval Berci/Emil: A c-kategóriás mondanivalós amerikai filmek közhely-fesztiváljának újabb alapvető igazsága bizonyosodott be: Amikor a kisgyerek könnyes szemmel kinéz az autó hátsó ablakán, hogy a mező közepén egyre apróbbnak látszó könnyűszerkezetes háztól végső búcsút vegyen - akkor az a kisgyerek átmenetileg egyáltalán nem vidám.

 Először is arról, hogy miért nem sikerült az elmúlt mintegy három hétben Neked szóló új bejegyzést produkálnom:

Nos, az első ok igazán prózai: mert itt ültem a számítógép előtt a nap nagyszámú órájában és próbáltam megoldani, hogy még születésed előtt végezzek egy olyan munka nagy részével, amelyre még akkor pályáztam, amikor nem tudtam, hogy létezel. Bonyolultan hangzik, de a lényeg mindössze annyi, hogy elvileg május végéig lennének feladataim a dologgal kapcsolatban. De ugye amint kiderültél, a gondosan felépített "cselekvési és ütemterv" borult, és fő céllá vált, hogy érkezésedig összehozzak mindent, amit csak lehet - ezáltal a határidőt nagyjából május helyett karácsonnyá változtatva. Ebből egyszerű fejszámolással kiderülhet, hogy kábé feleannyi idő alatt kellene elvégezni ugyanazt a munkát, miközben teljesítőképességem finoman szólva a béka feneke alatt található, hátfájásom azonban a gép előtt töltött 23-25. percben jelentkezik. Őszintén szólva nem éppen ideális körülmények, úgyhogy amint a napi kötelezőt teljesítem, egy perccel se maradok tovább a gép előtt.

A másik ok még ennél is prózaibb. Sikerült elfelejteni az internet-szolgáltatónak szóló számlabefizetést, ami miatt korlátozták a net sebességét. Ami viszont azért okozott problémát, mert a befizetéseket az interneten keresztül intézzük. Amit ugye - a korlátozás miatt most nem lehetett megoldani. Tehát - ahhoz, hogy pénzt tudjunk odaadni másoknak - ami, mint tudjuk, soha nem kellemes foglalatosság - el kellett menni az OTP-be. Ez a tény, valamint az, hogy a sarki fiók éppen felújítás alatt áll, számomra pedig egy plusz két-három villamosmegállónyi túra és egy sarki expedíció nagyjából ugyanazt jelenti - egy heti rákészülést tett szükségessé.

Egyébként a napok - amelyek eddig általában 24 órából álltak - maximum 12-14 óra alatt véget érnek. Legalábbis az elmúlt három hét úgy telt el, hogy még csak rá se tudtam csodálkozni arra, hogy kezdődik a tél, szűk lett a terhesnadrágok többsége, mindjárt költözünk valamint itt a karácsony... Az utóbbi kettőt gyakorlatilag még nem is vettem tudomásul. A terhesnadrág-problémát is csak azért, mert veséig hatoló rúgásokkal jelezted, hogy nem tetszik a dolog.

Mindenesetre ez a szülés-születés ügy - amely elvileg egy hónap múlva következik be - súlyosbítva a karácsony körüli felhajtással valamint a pánikkal, mely rámtör, hiszen se a kórházba, se az új lakásba menetelhez nem készítettem össze semmit - vagy ha igen, biztosan nem jól és nem eleget - és a munkával, melynek időben történő befejezését teljesen reménytelennek látom, kissé - hogy úgy mondjam - idegesít.

Persze a kelleténél nem jobban - hiszen mint a szakkönyvek is mondják, mi, kismamák most már mosolyogva, teljes készültségben várjuk, hogy megérkezzen a baba. Én is ezt teszem. Napi 3-4 percben legalább.

 Nem mintha kizárólag téged okolnálak az itt fáj - ott kényelmetlen helyzetért, amelyben napjaimat tengetem... Elvégre része van az állapotváltozásban az általam felszedett kilóhegynek, a mozgáshiánynak, a folyamatos csokoládé-ehetnéknek, amellyel csak úgy tudok szembeszállni, ha nincs a konyhaszekrényben édességkupac - ami pedig csak úgy jöhet létre, ha nem megyek le a boltba, ahol biztosan beszerzek ezt-azt a gyümölcsök és zöldségek mellé - vagy helyett...

Megérkeztünk a kellemetlen, kényelmetlen terhességes időszakba, kedves fiam. Ennek jeleit egész nap sorolhatnám, de csak a néhány legfontosabbat emelem ki:

• Az autóból való kiszállást csak azért tudom viszonylag gyors tempóban teljesíteni, mert az utazás ötödik percétől kezdve hasogat a hátam a kocsiban ülve, és ez semmilyen új helyzettől, az ülésre gyűrt pulóverektől, sálaktól nem változik. /Ezért aztán leendő nagyszüleid ha meg akarják vizsgálni a haskörfogatomat, kénytelenek helyben megtenni. Nincs az a nyomós érv - a képviselőfánkot is beleértve - amiért én kétszázötven kilométert utazzak csak oda.../
• Egy-másfél órányi számítógép előtt ülés után a hátam eddig egészen ismeretlen része jelentkezik tompa nyomás formájában, amely megszűnik ugyan, ha átülök a gyönyörű, kék tartásjavító fitnesszlabdára, de csak azért, hogy átadja a helyét a vállamban keletkező szúró érzésnek.
• Az alváshoz a galériára hurcolt párna- és plüssjátékmennyiség kezdi kiszorítani édeapádat a matracról. Az álmok birodalmába bebocsátást nyerni ugyanis csak úgy lehet, hogy az egyik takarócsücsök a hasam alá, a szoptatós párna a hátam mögé, a medvebárány nevet viselő plüssjáték a nyakamhoz, a tönkölypárna összegyűrve a fejem alá kerül, miközben az ágytakaró a lábamat támasztja. A probléma ebben a körülbástyázott helyzetben akkor jelentkezik igazán, ha esetleg a másik oldalamra akarok fordulni. Ez minden esetben három-öt perces átszervezéssel és édesapád édes álmának megszakadásával jár.
• A reggeli ébredés csípőfájdalomtól mentes voltát azonban még ez sem garantálja. Ez pedig gonosz egy érzés, amely csak hosszabb sétától múlik el.Ami nem lenne probléma, ha odakinn nem ez a napot-sem-látott novemberi idő lenne, amikor az ember lányának már a sarki újságoshoz való elzarándokolás is komoly túrát jelent. Persze jobban belegondolva lehet, hogy egy kis torna segítene a dolgon - de kinek van kedve öt percnél tovább unalmas gyakorlatokatokat végezni, ha ezt az időt valami gasztronómiai különlegesség elkészítésére is fordíthatja...
• A kanapéba való beépülés lehetetlenségének szintén külön fejezetet lehetne szentelni. Igen, az én hibám, hogy a kisebb ám dizájnosabb változatot választottuk. De tavaly még úgy véltem, ketten nagy szerelemmel és az egyik fotelre tett lábbal el fogunk rajta férni. Rólad nem volt szó... Sem arról, hogy az összes bevált - hol a lábam, hol a fejem, hol apa lába - sakkozós kényelembe helyezkedés lehetetlenné válik, ha a hasam egy közepesen felfújt luftballonhoz hasonlatos, ami ráadásul itt nyom - ott húz - amott nem kapok levegőt - tulajdonságokkal bír.

Ezek vannak. Amikor azért drukkoltam, hogy maradj még egy jó darabig odabenn, ezek még nem voltak. Kezdem azt érezni, hogy az se baj, ha udvariatlanul be kell miattad hívni karácsonykor az ügyeletest.

 Amikor nemrég kiderült, hogy kis türkiz rakétánk egy babakocsinyi pénzt kér saját felhasználásra, még azt hittem, jó szokásunkhoz híven egyfordulós szervíz-úttal megússzuk a kalandot. Ezért - amikor kellemes búgó női hang közölte velem, hogy az autó átvehető állapotban van, de siessek érte, mert ők lassan indulnának haza, a zuhogó eső ellenére szaladtam-rohantam, pontosabban toltam a hasamat magam előtt, és nagy örömömben még az sem tűnt fel, hogy a kocsiajtók ki vannak nyitva, a riasztó pedig a szokásos piros villogás helyett éppen hogy nem pirosan villog, hanem semmit nem csinál. Kulcs a kezemben, mosoly, köszönés, mennyit nőttél-dícséretek bezsebelése, gyújtás,  rádió átállítása hallgatható csatornára - és indulás...

A boldog elégedettség egészen addig tartott, amíg a dugóban araszolva a harmadik saroknál - miközben végre kettesbe váltottam - felhangzott a már oly jól ismert zörgő hang. A hang, amely miatt mazda típusú gépjárművünket szervízbe szállítottam...

Persze a műhely eközben közben bezárt - hiszen amúgy is csak rám vártak már - így autómat hazakormányoztam, a dugóban mintegy másfél óráig fogalmazva a kemény mondatokat, amelyekkel jövő héten okkal s joggal autóm állapotáról a szerelőnek beszámolok - mert addig szükségem van a zörgő-csörgő csodára nagyon. Hazaértemkor aztán kiderült, hogy a riasztó sem működik.

A zörgés azonnal a háttérbe szorult. Nem mintha komolyan megfordult volna a fejemben, hogy a kocsit megpróbálják ellopni... De az autót egyszer megpróbálták feltörni. Ez nem sikerült, de a vezető oldalán a zárat tönkretették, kulccsal nem nyitható. Ezért csak a riasztó távirányítójával lehet a központi zárat működtetni. Különben az anyósülésen keresztül megközelíthető a szerkezet... Ezt kipróbálván a kiselőadás, melyet tartani kívántam a tervezett 2-3 perc helyett 5 percesre bővült, a jövő heti program pedig a sürgős elintézendők közé tornázta fel magát.

Úgyhogy másnap dél körül megérkeztem a szerelőhöz. Kemény szavaimat némiképp nevetségessé tette, hogy a műhely elé már álló motorral gurultam be, ugyanis kifogyott a benzin a kocsiból... Szánakozó pillantások és elnéző mosoly kíséretében állapotomra való tekintettel kaptam egy csereautót a hétre, míg ők elviszik sokat próbált gépjárművemet a riasztós emberhez. Ezek után volt csak igazán kellemetlen felhívni őket a következő nap reggelén, hogy a jó szívvel adott cserearanyszínűszuzuki - ki tudja, miért - nem indul...

Az ok a csomagtartó nyitott állapota, és az azon belül egy egész éjszakán át világító lámpa... Azt hiszem, végképp elvesztettem összes reklamálási jogomat az autójavító műhellyel szemben.

 Namármost ugye apa Torinóban van most éppen. Mert ott van dolga. Hétfőn elment, pénteken - azaz holnap - meg visszajön. Ami azt jelenti logikusan, hogy egyedül vagyok itthon /Persze, veled együtt, de azért mégiscsak egyedül/.

Az én szempontomból tehát a helyzet a következő:

• Apa Torinóban van. Ez egy kedves, szép olasz városka, igaz nincs tengerpartja, de biztos kicsit melegebb van, mint itt, lehet sétálgatni.
• Budapest belvárosában az embernek nincs kedve a szürke ég alatt sétálgatni.
• Ő egy szállodai szobában lakik, és szállodában mind aludni, mind reggelizni kellemes élmény.
• Itthon hitvesi ágyunk /azaz a galéria/ túl nagy, ráadásul a macska okozta összes padlóreccsenéstől halálra ijedek, mióta néhány hónapja besurranók jártak nálunk, miközben én fent voltam.
• Apa egy egész társulattal utazott, akikkel biztosan minden este jól elbeszélget különböző nyilvános helyeken különböző italok társaságában és sokat nevetnek.
• Nekem nyomós ok kell, hogy még egyszer lemásszak két emeletet meg vissza, ha egyszer hazaértem éppen aktuális elintéznivalóim után, tehát szomorúan gubbasztok itthon egyedül a vigasztalan késő-őszi estéken. Nyomós okok pl.: tűzvész, földrengés, macska kiesése az ablakon.

Apa szempontjai:

• Ő egy barátságtalan, ronda olasz várost unalmában már keresztül-kasul tizenkétszer bejárt az ő édes Budapestje, felesége, kisfia és macskája után vágyakozva.
• Én itthon vagyok, ahol minden jó.
• Ő egy nyolc négyzetméteres szállodai szobában malmozik, várja az estét, hadd dolgozzon már, naphosszat nem nyitja rá az ajtót senki, csak kapcsolgatja a tévét.
• Itthon vannak magyar tévécsatornák.
• Ő a késői társasági életnek is csak azért résztvevője, hogy ne a hideg-rideg szobában üljön, és hamarabb elteljen az az idő, amíg végre felülhet a repülőre és hazajöhet.
• Én itthon olyan magasra kapcsolom a fűtést, amilyenre csak akarom, forralt bort készíthetek magamnak, boldogan terpeszkedhetek a kanapén miközben a macska ott dorombol kábé a fiam jobb könyökén.

Az állás szerintem döntetlen.

 Nos, mint azt már említettem, hétvégén bababörzéztünk meg babaexptóztunk meg egyébként is mindent megtettünk, hogy növeljük Budapest frekventált pontjain az egy négyzetméterre jutó dudorodó hasú nők számát. Nem is lennénk az egyik leendő barátnőd anyukájával első gyermeküket izgatottan és felelősségteljesen váró szülők, ha nem vettünk volna részt nem kis szervezési problémák megoldása után a két helyszínen részben egyazon időben zajló programsorozaton...

Nos, az már biztos, hogy a notórius nejlontáska-gyűjtőknek és próbacsomag-függőknek , a "hátulgombolósok előre" alcímet kapott rendezvényen a helyük. Egy rövid kör után a standoktól biztonságosnak hitt fél méteres távolságot tartva már nem tudtam melyik táskába tömködni a szórólap-hegyeket, miközben - mert sajátunk a gyűjtögető életmód, és az "amit ingyen adnak, azt vedd el" felfogás - magamba tömtem egy promóciós magos sütit, amit lehetőségem volt leöblíteni az egyetlen száz százalékos narancslével, ami más, mint a többi száz százalékos narancslé. Közben meghallgattam, miért jobb a mosható pelenka az eldobhatónál, és miért jobb egy bizonyos mosható pelenka a többi hasonló terméknél, áttekintettem a cumisüveg-melegítő-választékot valamint legalább három, a babának szóló különleges megtakarítási ajánlatot is kaptam viszonylag agresszív ímél- és telefonszámkérő füligmosoly ügynökök közreműködésével. Otthon pedig hosszan szortíroztam a különböző, kedvezményes mellszívó-berendezés vásárlásra jogosító ajándék kuponokat, és a nejlontáskák tüzetes átvizsgálását követően gazdagodott téged váró gyűjteményem:

• 4 db újszülött-pelenkábal
• 1 csomag zsírkrétával
• 1 db, Petike tisztaságát elemző videóval
• kifestővel szintén a kosz-tisztaság témában
• A baba öltözik c. képeskönyvvel
• két és fél deci bébivízzel
• négy különböző trendi magazinnal
• 3 db törlőkendővel.

Lehetőségem lett volna elkölteni gyakorlatilag egy rozzantabb autó árát holdjáró babakocsira, három részes védő-figyelő-riasztó berendezésre, babavideofonra, elképesztően fejlesztő játékokra, amelyek garantálják hogy magadhoz képest x idővel korábban szólalsz meg/állsz fel/kezdesz el sakkozni... Remélem, ezen termékek elutasításából nem azt a következtetést vonod le, hogy nem tettem meg mindent érted...

A viszonylag borsos belépő-árat valamint a - nem lehet, hogy üres kézzel menjünk innen haza - felkiáltással kötelezően megvásárolt apróságokat figyelembe véve a fentebb felsorolt volt a minimálisan elvárható promóanyag és esti olvasnivaló-csomag. Bár a harmadik őssejt-tájékoztatót és homeopátiás szer-reklámot már kissé dühösen vágtam a kukába, hogy a jóval kevésbé elit - és ezáltal nagyságrendekkel olcsóbb börzén éljem ki az elmúlt hetekben lappangó ám hirtelen kitört bevásárlási lázamat.

Mintha a turkáló kismamák kánaánjába léptem volna... Jobbról-balról új babakocsihegyek a standokon (összecsukható-szétnyitható-tologatni elvihető szerkezetek), középen használt és új ruhák garmadája, hátul pedig olcsótól a drágábbig összetapogatni különtett, megtekinthető pelenkák, ágyneműk valamint a kellemes közöny, amely fogadja a kismamát, amikor még csak úgy magában gondolkodik arról, hogy vajon melyik is lenne a legmegfelelőbb választás gyermeke számára...

Nos, az eredményt - erről már tudsz - a szobában kerülgetjük. Egyébként gazdagodott még felszerelésünk szoptatós párnával - mert az feltétlenül kell a hitvesi ágyba apa meg anya mellé, hogy zörögjön, 1 db világoskék pléddel - mert annak beszerzésével sem lehetett tovább várni, különben is olyan édes kiskutya volt rajta, és majdnem harmonizál a fekete-bordó babakocsival, valamint egy iparművészeti zsűri által tesztelt hordozókendővel - mert bár kaptunk babahordozót, nem tudtam ellenállni a másik rendezvényről elhozott füzetben a kendőről olvasott ezernyi előnynek, és itt ahhoz képest éppen feleannyiba került. Hülyének is megéri...

 Tudnod kell, kedves fiam, hogy előző, még nélküled töltött életünknek van egy feltétel nélkül imádott kedvence: egy Mazda 121-es típusú gépjármű, amely már erősen kamasz éveit tapossa. Apáddal kb. négy éve néztük ki a kedves, türkiz színben pompázó, önmagához képest hatalmas teljesítményű motorral rendelkező ám a városi forgalom viszontagságaitól már akkor ütött-kopott jószágot, amely - mivel én friss jogosítvánnyal ám hatalmas önbizalommal kezdtem vezetni -  immár egyetlen ép karosszéria-elemmel sem rendelkezik. A kórházból terveink szerint te is ezzel érkezel majd haza, ám - ha minden jól megy - eszmélésed idején már nem ezt használja a család, így emlékezni kis szerencsével már nem fogsz rá.

Nos, a türkiz rakéta eddigi legkitűnőbb tulajdonsága, hogy ha recsegve-ropogva-hörögve is, de Prágától Montenegróig mindenhonnan hazahozott bennünket. És ezután rendszeresen a szerelőműhely előtt adta fel, és jelentkezett az új - japán autókhoz méltón drága - alkatrészekért.

Ahogy most is, amikor azt gondoltam, hogy büntetlenül jöttünk-mentünk vele húszezer kilómétert a nyáron, és elvittem téli gumit rátetetni, valamint a furcsa kis zörgést megcsináltatni az elejében. Egy órája hívott a szerelő azzal a remek hírrel, hogy nekünk igazán hűséges autónk van. Becsüljük meg.

Mert átnézve a kocsit kiderült, hogy nászutunk során a kormányizémizé bármikor kettétörhetett volna - ezáltal irányíthatatlanná változtatva a szerkezetet - valamint az egyik kerék az első nagyobb kátyút egy kieséssel jutalmazná, és a puszta szerencsén múlt, hogy a múlt havi országjárás során - a magyar utak átlagos állapotának figyelembe vételével - ez nem történt meg.

Így azonban azt kell mondania, hogy az autót csak egy babakocsi árányi ráfordítással adhatja oda (igen, pontosan tudom, mennyi egy babakocsi ára) - vagy esetleg ha aláírok egy papírt, mellyel tudomásul veszem, hogy a türkiz rakéta életveszélyes, és ők figyelmeztettek...

Értelemszerűen nem ez utóbbit tettem. Hanem fogamat szívva eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó nagyobb összeg, amit a kisautóra áldozni hajlandó vagyok. Édesapád már néhányszor eldöntötte ugyanezt, csak hát ugye az érzelmi szálak meg a hitelfelvételtől való ódzkodás...

Tanulsága a történetnek nincs. Esetleg annyi, hogy lehet választani: vagy eljut az ember az autójával a szerelőig, és ott nagyon sokat fizet, vagy füstölgő motorral várja a sárga angyalt az út szélén, hogy elvigye a szerelőig - ami gondolom szintén nem olcsó.

 Namármost: köztudott, hogy édes jó anyád nem éppen szívbajos és szeret az utolsó pillanatra hagyni mindent. Valamint lehetőség szerint nem aggódni előre azon a bizonyos utolsó percen, amikor már muszáj nekiállni  a probléma megoldásának.

Mert ugye létezik sokféle keleti- és nyugati bölcsesség... Ezek egymásnak ellentétes bölcsességkupacából mindenki azt választja, amelyik a legjobban tetszik neki. Nekem például az a kedvencem, melynek lényege: ha a problémát elég sokáig halogatod, akkor vagy megoldódik magától, vagy muszáj lesz egyszer csak gyorsan hamar tenni valamit ellene - és az a legtöbb esetben egyszerűbb, gyorsabb, mint ha idejekorán nekiállnál, és lenne időd sokszor átrágni magad a témán. Pontosan ellentéte ez az ésszerű, okos, tervezett napirendet lobogtató felfogásnak, amit - bár tisztelek - soha nem sikerült másfél-két napnál tovább magamévá tenni.

Átfordítva ezt a kelengye-problémára: Régen ugye az újdonsült apuka feladatai közé tartozott a babaszoba berendezése - és ez nem is volt feltétlenül szerencsétlen gyakorlat, elvégre legalább naponta néhány órányi hasznos elfoglaltsággal ki lehetett tolni a haverokkal gyermekünneplés céljából együtt töltött esték kezdetét, és a kiságy rácsainak sorrendbe helyezésénél lehetőség volt az apai felelősség teljes átélésére is. Eddig úgy tűnt, ez lesz a mi filozófiánk is. Persze néhány éééédes ruhácskát és játékot vásárol az ember jártában-keltében saját vágyait kielégítendő, de a komoly beruházások az utolsó pillanatra maradnak (már csak azért is, mert olyan házra vigyázunk decembertől, ahonnan egy másfél éves kiscsaj most utazott el - családostul, ám kiságy, és egyéb egyelőre általunk ismeretlen, ám a beköltözéskor tárgyiasuló felszerelés nélkül. Amit tehát nekünk már nem kell megvennünk.)

Fogyasztói társadalmunkban azonban a baba-mama kelengye beszerzésére külön iparág alakult a fogantatástól a gyermek iskolás koráig, és ennek hatása alól menekülni az amúgy is fészekrakó-lázzal küzdő anyuka-jelölteknek gyakorlatilag lehetetlen. Még akkor is, ha amúgy vállvonogatva hagynak mindent az utolsó pillanatra.

Nos, ennek a levezetésnek az eredménye, hogy naponta három-öt alkalommal kergetem el a macskát a szobánk közepén trónoló 3 in 1 babakocsi közeléből, amit vagy úgy tolok, hogy tévét nézni lehessen, vagy úgy, hogy vacsorázni. És amelyet elég lett volna csupán kiválasztani, aztán majd a költözés után egy arra alkalmas pillanatban hat perc alatt megvásárolni - akár úgy is, hogy közben te egy kórházi bevásárlókocsi-szerű szerkezetből már kifelé skubizol.

Én mindeddig "tudatos" vásárlónak tartottam magam, aki nem csábul el mindenféle reklámanyagoktól, felméri az ár-érték arányt, mielőtt bármit elhelyezne virtuális vagy valóságos kosarában. Nos, kiderült: ez nem vonatkozik a veled kapcsolatos - általában csak most, csak itt akciós termékekre.

Hétvégén pusztán tájékozódás céljából végigjártam a babás-mamás rendezvényeket. És hiába a szarkazmus, az irónia, a "mi is felnőttünk ezek nélkül" mondat gyakori ismétlése. A fészekrakó-korszak visszavonhatatlanul elkezdődött.

 Esetleg turcsiorrú óriásbébi. Ezek legújabb megszólítási formáid. Mert ugye megérkeztünk a huszonnyolcadik-kilencedik héthez - amely végre okot adott a várva várt ultrahangra, és a drága doktornő - miután az éééédespici-piszeorrot is bemutató portréképet apuka kedvéért elkészítette - az előírás szerint át is tekintett fejkörfogattól combhosszig. Majd a mérések alapján megállapította, semmi okunk azért aggódni, hogy esetleg kis súllyal születsz majd... Míg az átlag babák ilyenkor 1,2 kilónyiak, te egy tekintélyes 1,9-es adattal szolgáltál. Melynek láttán a dokinéni maga is kissé bizonytalan hangon próbálta felhívni figyelmemet az ilyen eredmények esetlegességére, pontatlanságára, de némi diétát szükségesnek látott - elvégre még két és fél hónapig valahogy el kell, hogy viseld az odabenn-létet. Velem együtt.

Úgyhogy közös érdekünkben éppen huszonhetedik órája diétázom. (Amire egyébként a határérték határán billegő vércukor-szint is adott némi okot...) Tehát sóvárogva nézek a konyha édességes polca felé, miközben az eddig szeretettel és szívesen fogyasztott alma, szilva és egyéb gyümölcsfélék kifejezetten gyűlöletes látványnak tűnnek, hiába vannak ínycsiklandó kínálótálban apa által a szemem elé pakolva... A mellettük helyet foglaló uborkákról, paradicsomokról és szépen hámozott, ízléses szeletekre vágott répákról pedig kifejezetten kisebbik öcsém jut eszembe, aki valaha élvezettel köpködte a hasonló zöldségeket a falra figyelemelterelés céljából, miközben jobb kezével a felfordulást kihasználva kihalászta tányéromból a felnőtt-makaróni lényegesebb elemeit. 

Tehát itt az ideje, hogy huszon-egynéhány óra kemény szoktatás után elkezdd kedvelni - sőt kívánni - a kecskekajákat, különben nagy bajban leszünk nem is olyan sokára. Egyrészt mert úgy fogok kinézni, mint akiben minimum egy mammut lakik, másrészt úgy fogsz kinézni, mint egy mammut. És még nem is említettem az igazán nyugtalanító problémát:  Még egy "átlagos" gyerek világrajövetele is nehezen kivitelezhető technikai bravúrnak tűnik a szememben - és ezen még az "eddig még senki sem maradt odabenn" frázis sem változtat - abba pedig bele sem merek gondolni, hogyan jut ki egy góliátmalac...

Hidd el, kedves Emil/Berci (Mert édesapád ellentmondást nem tűrően az utóbbi időben kizárólag ezen a néven hajlandó szólítani), hogy nem azért nem vásároltuk meg életed kezdetének elengedhetetlen kellékeit, mert nem foglalkoztunk veled... Csupán csak az időpontokkal, helyszínekkel és eseményekkel való kényszerű sakkozás késztet bennünket arra, hogy drukkoljunk minél későbbi bentmaradásod érdekében. Mert ugye te elvileg január 8-án érkezel. Ez, mint tudjuk, azt jelenti, hogy december közepétől nem számít különlegesnek, ha egyszer csak úgy döntesz, jössz. De tudd, akkor kitolsz a szüleiddel.

Jelenlegi lakásunkat - ami barátok közt sem több negyvennégy négyzetméternél, és akkor a tulajdonosi lapon szereplő adatokról ne is beszéljünk - szintén december közepén hagyjuk el - tehát logikusnak tűnik a halogatás: miért vennénk nagyméretű holmikat számodra a költözés előtt... Bár egy fürdőkádban bizonyára sok könyvet át lehet szállítani új otthonunkba, a babakocsi pedig remek konyhai eszköz-hordozónak bizonyulhat, mégsem hiszem, hogy a gyártók ezt értenék rendeltetésszerű használat alatt. Az pedig, hogy nagyméretű holmikat nem veszünk, vonzza a kisméretű holmik nem megvásárlását - hiszen miért is mennénk el egy-két rugdalózóért, pelenkáért meg édes pici sapkáért a világ végére, ha még babakocsi sincs...

A problémát fokozza, hogy a költözés után rögtön itt a karácsony. És - bár nem ér a nagyszülők és egyéb rokonok jóságára apellálni, vannak arra utaló jelek (például édesanyám babahinták iránti feltűnő érdeklődése, valamint munkahelyéről - egy gyógyszertárból - érkező különféle pelenka-popsitörlő-babasampon-fürdető mintacsomagok), hogy felszerelésed - vagy régiesen kelengyéd egy része a fa alá kerül majd. Ezekben a napokban ráadásul a kórházakban csak ügyeletesek lesznek, tehát az udvariasság valamint saját édesanyád idegen-parája is azt kívánja, hogy még odabenn töltsd a szentestét nem megzavarva ezzel más, általad alig ismert emberek ünnepét.

A szilveszterrel ugyanez a helyzet. Nem kérheted egy szülésznőtől, hogy odabenn gyerekpezsgővel ünnepelje az újévet, csak azért, mert te feltétlenül ÁB-bébi akarsz lenni. Szerintem igazán felesleges rágyúrni erre a lehetőségre azért a kis plusz pénzért. Inkább nyugodtan várd meg a január eleji nagy leárazásokat, hogy a maradék kiegészítőket is beszerezhessük, és majdnem ugyanott leszünk anyagilag.

Írom ezt most, amikor még viszonylag kényelmesen tudok ülni, feküdni, aludni, stb. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményem december 20-án, amikor elérhetetlen álommá válik a cipőkötés most is fárasztó tortúrája...

 Nem mondhatod, hogy nem teszek meg mindent egészséges fejlődésedért, a veled való pozitív kapcsolat mielőbbi, minél mélyebb kialakításáért, valamint születésed körülményeinek minél tökéletesebbé tételéért... Mivel a szülésznő javasolt némi vízben létet, úszást és hasonlókat, természetesen gondos internetes kutatást követően egyik, szintén hasonló cipőben járó (hű, micsoda képzavar) barátnőmmel együtt felkerekedtünk, hogy részt vegyünk egy tanfolyamon, amely vízben zajlik, felkészít a szülésre, elvileg nagyon jó és - árából ítélve - nagyon divatos is.

Szóval átküzdve magunkat a kora esti dugón - mert természetesen alkalmas uszoda a lakóhelyünk környékén nincs - hatalmas várakozással és tíz perc késéssel érkeztünk a helyszínre, ahol már javában tipegtek a különböző méretű hassal rendelkező sorstársak körbe-körbe, miközben be- és utána kifújták a levegőt.

A körhöz csatlakozva a magyarázatból világossá vált, hogy itt bizony most a rossz érzésektől való megszabadulás percei zajlanak, tehát célzottan fújkodunk, nem szimplán légzőgyakorlat jelleggel. Sajnos anyád enyhe szkepticizmusa itt felszínre tört, és éppen azon gondolkodott, melyik kellemetlen bolti eladót fújja ki először az éjjel-nappaliból, amikor feladatváltás következett, és máris karkörzéseket kezdtünk - amely az oktató szerint szintén nem csak egyszerűen erősített és átmozgatott: kimondott célja volt, hogy egy rózsaszín felhővel vonjuk be önmagunkat és a bennünk rejlő magzatot. A tervbe nálam itt is hiba csúszott: a rózsaszín felhőt csak vattacukor-szerűen sikerült magam elé idézni, és viszonylag élénk fantáziámnak köszönhetően pillanatokon belül tele voltam ragacsos, émelyítő szagú kulimásszal...

Ekkor már kezdtem érezni, hogy így első alkalommal nem sikerült tökéletesen beilleszkedni a közösségbe - hiszen rajtam kívül senki nem küzdött néha ki-kibukni kívánó nevetésével - de az igazi feladat még hátravolt. Az utasítás szerint csukott szemmel álltunk a vízben és arra koncentráltunk, hogy belső szerveinket simogassuk húgyhólyagostól-végbelestől - amikor az oktató egyszerre csak megkérdezte, hogy szerintem Te éppen mit teszel odabenn. Komoly csoportromboló erőként tartottak volna számon, ha kimondom, hogy éppen ugrálsz a hólyagomon, miközben kárörvendőn röhögsz a helyzetemen, én pedig azon gondolkodom, hogy most azonnal menjek-e vécére, vagy kibírom-e az órából hátralévő öt percet.

Azt hiszem, nem ez volt az utolsó ilyen foglalkozás, amin részt vettem. Igaza volt az internetes ajánlóknak: felszabadít, elősegíti a veled való kapcsolatot - bár nem hiszem, hogy konkrétan erre gondoltak...

 Welcome to the club - kaptam a némileg kárörvendő választ, amikor panaszkodni kezdtem barátnémnak sírós-picsogós állapotomról, amely miatt most már egy beteg gyermekekről szóló, közepesen rosszul sikerült riport láttán is öt-tíz papírzsebkendőt használok el csupán a túléléshez, majd könnyben úszó szemekkel és egy csokis pudinggal nézek utána az interneten a minden egymillió-százhuszonötezredik babát érintő problémának, miközben rémképek peregnek a szemem előtt...

De könnyek szöknek a szemembe reggelenként is, amikor a mérlegre állás nehéz - egyre nehezebb feladatával küzdök. Minden egyes alkalommal kénytelen vagyok elítélni az éppen aktuálisan tegnapi picike csokika, esetleg kekszecske, esetleg sütike gyomorba helyezését, és lelkiismeretfurdalásomat gyümölccsel, zöldséggel, teljes kiőrlésű gabonapehellyel enyhíteni. A probléma mindezzel csupán, hogy kitartásom a külvilág első erőteljesebb hatásra szertefoszlik - hiszen ki tudná például sírás és csokis keksz nélkül végignézni a tízéves a Napló - összeállítást, amelynek már a felkonfjában is szerepel, hogy itt bizony a "legszívszorítóbb történetek" is sorra kerülnek...

A külső és belső változások mókuskerekéről röviden: a mérleg ijesztő módon felfelé ívelő adatai együttjárnak bizonyos - nem csak a téged tartalmazó hasszerkezet növekedésével járó - változásokkal, melyeket ugyan a jól kitalált terhesnadrágok és felsők a külső szemlélő számára egészen elviselhetővé tesznek - de egy-egy kritikus önvizsgálat során bizony már lehetetlen vastagodó izmokként aposztrofálni a comb-kar-fenék hármas ijesztő méreteit...

A helyzeten az sem segít, hogy eddig is leginkább a "természetes szépség" kategóriába tartoztam - tehát nem tettek volna ki a Valódi Nőkkel önbarnító krémet reklámozó hirdetésből csak azért, mert túl vékonynak találtattam. Ezt laza vállvonással vettem tudomásul, de azon már elgondolkodtam, hogy egyesek viccesen kistestvéredet vélték megtalálni a számomra eddig nem túl feltűnő - mondjuk ki - tokámban, amivel sikerült elérni, hogy az állam is bekerüljön a kritikusan szemlélt testrészek közé. 

Ezzel ilyenkor nem érdemes foglalkozni - és ezt az elvet a nap nagy részében, főként a csokis kekszek megpillantásakor őszintén vallom, biztatva magam azzal, hogy ha egyszer már sikerült több, mint tíz kilót fogynom, jövőre sem lesz probléma - de ha rajtam múlna, az összes egész alakos tükröt háttal kifelé fordítanám a belvárosban.

Ja, és a mókuskerék mozgatója: a komoly rosszkedvet előidéző lelkiismeretfurdalás, mely szerint három rövid hónap múlva itt fogsz ordítani mellettem - jobb esetben aludni - én meg ilyen egyáltalán nem egy leendő, boldog édesanyához illő problémákkal foglalkozom... Ennek az általam eddig egyetlen ismert ellenszere a "csakazértis-csokoládé", amely viszont mint tudjuk, nem megoldás. Ettől aztán komoly rosszkedvet okozó lelkiismeretfurdalásom lesz, és a testmozgást megoldandó a gimnasztikus labdán ülve addig kapcsolgatom a tévét amíg... stb.

 Ezzel jobb, ha te is már jóelőre tisztában vagy - és minél hamarabb rászoksz a minimum reggel 9-ig való alvásra, lehetőleg folyamatosan, senkit sem zavarva. Tudom, hogy ez  nem így lesz, úgyhogy - csak emlékül önmagamnak -  az érkezésed előtti szokások és szabályok a családban:

- Édesapád sokszor este is dolgozik. (Ilyenkor éjjel egy körül nyugodtan beiktathatsz egy ébrenlétet, kifejezetten élvezni fogja, hogy veled foglalkozhat.)

- Ha édesapádnak reggel korán kell kelnie, már előző nap hihetetlenül frusztrált ettől a ténytől. (Esetünkben a "korán" független attól, hogy hajnali 4 vagy reggel 7 óra-e).

- Édesapádnak a 11 óra is lehet korán. És rendkívül rossznéven veszi, ha ezt a gonosz világ nem érti meg. Akkor is, ha annak képviselője édesanyád, aki kedvesen érdeklődik ebben az időpontban, hogy ugyan meddig kíván még a galérián tartózkodni. Ilyenkor a "kész a kávé?" kérdést még felteszi, ám a válaszra - függetlenül annak tartalmától - hangos horkolással reagál. És nem szimulál.

- Mióta feltalálták a szundi-funkciót a telefonon, reménykedve gondolok jöveteledre. Ugyanis - míg én az első csörgésre felébredek és némileg anyázva hozzákezdek napi teendőim elvégzéséhez (még ráérnék, de nem tudok visszaaludni), apukád teljes lelkinyugalommal nyomogatja a telefont tízpercenként másfél órán keresztül, majd egy jajistenem, elkések felkiáltással reggelit és kávét otthagyva öltözik és indul dolgozni.  

- Édesanyádat éjjel csak a félálomig lehet felkelteni (egyelőre...) Bár hosszú, komoly beszélgetéseket képes folytatni az éppen hazaérő apukáddal, másnap ebből egyedül arra a tényre emlékezik, hogy melegített valamit a mikróban a drága.

- Míg apukád a végsőkig kitart - ami a társasági életben való részvételt illeti - édesanyád bárhol, bármilyen beszélgetés közben (függetlenül annak témájától és minőségétől) éjfél és hajnali egy óra között képes elaludni, komoly magyarázkodási kötelezettséget róva ezáltal élete párjára, akinek már rengetegszer kellett bizonygatnia, hogy higyjék el, nem másokkal van a probléma... A hazamenetelkor való felébresztés általában ezekben a helyzetekben is csak egy morcos félálom-állapotig sikerül.

Na, ezek fognak megváltozni érkezéseddel. Bár valamit előrebocsátok: Amikor hajnalonként dolgoztam, megfigyeltem, hogy ha nagyon fáradt vagyok, mindenen elbőgöm magam. Körülbelül mint egy ovis. Úgyhogy megköszönném, ha ezt az állapotot minél kevesebb alkalommal váltanád ki viselkedéseddel. Mindkettőnk érdekében.

 Erre kerül sor jövő héten esetünkben. Ugyanis hétfőtől péntekig bejárjuk kedves Magyarországunkat Szombathelytől Miskolcon át Gyuláig bizonyos munkák elvégzése céljából. Remélem, előre örülsz annak, hogy gyakorlatilag az összes újonnan épített autópálya-szakaszt és amennyire ismerlek, az összes fellelhető benzinkút mosdóját már most kipróbálhatod. Őszintén reménykedem abban is, hogy - ahogy az állásinterjúkban általában mondják - "szeretsz sok érdekes emberrel találkozni", mert bizony a jövő hetünk ilyen élmények sorozata lesz számodra. 

Az eddigi tapasztalatok mindenesetre bíztatóak. Sokkal jobban bírod a pocakfogdosást édesanyádnál - sértődött mozdulatlansággal reagálsz, ha idegenek érnek hozzád. Ha jól irányzott rúgással válaszolnál (ami az én fejemben is megfordult nemegyszer), félreértenék és várnák a következő jelzést. A társasági és kulturális életből is megfelelő intenzitással veszed ki a részed - bár nem biztos, hogy egy táncelőadás megtekintése közben Neked muszáj külön koreográfiát bemutatni másfél órás időtartamban a hasamban - de igaz, ami igaz, az élményt teljesebbé tetted, és az utána folytatott beszélgetésben pozitívabb kritikust nálam nem lehetett volna találni... Egyáltalán nem értettem, hogy lehetett bármi, ami másnak esetleg nem tetszett az előadásban.

Úgy tűnik, logikus gondolkodásban is verhetetlen vagy. Voltunk terheléses vércukorszintmérésen - ami nélkül nem kismama a kismama - és közös erővel megúsztuk, hogy a világ legundorítóbb cukorszirupja a vécében landoljon közvetlenül az elfogyasztása után. Így - bár a jobb karom úgy néz ki, mint egy gyakorló kábítószer-élvezőnek - legalább azt megúsztuk, hogy még egy körre visszarendeljen bennünket a kissé harapós kedvében lévő vérszipolyozó hölgyemény, aki nyilvánvaló hányingerre utaló viselkedésemre a "Ha ezt most ki tetszik hányni, lehet visszajönni holnap reggel." eshetőséget helyezte kilátásba. Nem tetszettem, hála Neked.

Nos, ilyen előzmények után biztos vagyok abban, hogy a jövő heti akadályokat is lazán veszed. Gondolj csak arra, hogy ebből lesz a babakocsi meg a teljesen felesleges ám nagyon édesen kinéző játékok... Értsd meg kérlek az ok-okozati összefüggést - amit én is sokszor magyarázok magamnak, amikor jóval több kedvem van a bárányhimlő elleni védőoltásról meg a fogzási nehézségekről olvasgatni mint pénzkereseti tevékenységgel foglalkozni...

 A teljesen érthetetlen, ám sokat használt kifejezés talán a legjellemzőbb édesanyád egyre elviselhetetlenebb kedélyhullámzására. Egyrészt képes vagyok bárkire halálosan megsértődni ha például megkérdezi: "Hogy vagytok?" (akkor is előállhat ugyanez az állapot, ha bölcsen nem teszi ezt). Tárgya lehet még a számítógép, a macska valamint a tisztának tűnő, ám mégis foltos ruhadarab, melynek jelenlétét a nagymosás után személyes sértésnek veszem, és csak azért nem  fakadok sírva, mert az ezt megelőző pillanatokban átfut az agyamon a helyzet abszurditása.

Elemzendő probléma vált az olyan egyszerű dolgokból, mint az üvegpoharak helye a középső konyhapolcon, mely téma felhozása - tekintve, hogy jó eséllyel indulnék a világ legrendetlenebb embere versenyen - édesapádból őszinte megdöbbenést váltott ki. De volt lehetősége végighallgatni egy töpp perces kiselőadást a cipők elpakolási módjáról, melybe rendkívül előrelátóan - esténket megmentendő - nem szólt bele. Önuralmát becsüld kedves fiam, elvégre szeme sarkából éppen az én, szoba közepén feledett lábbelimre látott.

Kamaszkorom elfeledett érzései is felszínre törnek. Amerikai barátném például, aki - mivel ép ésszel végiggondolva - ki se látszik a munkából kettő darab gyermeke mellett, valamint éppen túlélt egy költözést - egy hete nem válaszolt hozzá intézett "na, mi a helyzet" jellegű ímélemre. Ennek aztán az lett a következménye, hogy újra elolvasván a küldött sorokat, legalább három olyan mondatot találtam  benne, amelyek okot adnak neki a halálos megsértődésre, és ezt realizálva hosszan gondolkodtam azon, vajon küldjek-e neki bocsánatkérő ímélt. /Aztán önmagam hangos lehülyézése sokat segített a helyzeten./ Utoljára kb. 15 évesen foglalkoztam ennyit egy bizonyos pad alatti kommunikáció esetében a sokféleképp értelmezhető szövegrészekkel - jelesül: ez most egy randi, vagy csak simán meg akar velem beszélni valamit szünetben éppen aktuális imádatom tárgya, valamint válaszom nem túl tolakodó, esetleg semleges-e - de valljuk be, annak a levelezésnek komolyabb tétje volt.

Ezekhez a világméretű problémákhoz képest már-már eltörpül az, hogy voltam veled dokinál, aki megállapította, hogy maga vagy a tökély... Egyébként mivel a szakirodalom szerint a zenehallgatás elősegíti agyféltekéid között a kommunikációt, az elmúlt két estémet különböző babacédék illegális megszerzésével töltöttem - hogy aztán az azokra az alkotókra sértődjem meg halálosan a nevedben, akik szerint te Mozartot csak Music box - kiszerelésben élvezed... (De a biztos, ami biztos, hallgatjuk rendületlenül.)

Ez az az egyenletrészlet, amelyet folyamatosan ismételgetek. A probléma eddig még nem lenne megoldhatatlan, ha a számtani példa nem így hangzana a maga teljes valójában: 40+1=41. Ami annyit tesz, hogy bár alkatomból következően eddig sem preferáltam a hegyes orrú, magas sarkú cipőket - megváltásként ért, amikor végre a tömpe topánkák divata kezdődött a szögletes csónakok helyett - de most már be sem merek menni a kisebb cipőboltokba.

A papucs-korszak lezárultakor meglepődve szembesültem azzal, hogy egy sportcipőn és egy bakancson kívül semmibe nem tudom belegyürmölészni megnyúlt lábaimat. Természetesen - mivel fogyasztói társadalomban élünk - ennek egyenes következménye volt, hogy végigsétáltam a körúton található cipőbolt-rengetegen, hogy ott kiegészítsem önhibámon kívül hiányossá vált cipőtáramat.

Amikor azonban a második boltban is sajnálkozó - ez volt a legnagyobb méret - mondattal szúrták ki a szememet (a hátam mögötti "azt nézzétek, mekkora lába van" súgás-búgást már csak én képzeltem hozzá), kezdtem megérezni, hogy eddig is "laza"-ként aposztrofált öltözködési stílusomat mostantól a sportcipőkhöz igazíthatom.

Kissé zavarban éreztem magam, amikor az egyébként utált-lenézett plázában a lehető legnagyobb boltban szemlesütve a férficipők irányába tendáltam - megpróbálván nem tudomást venni a mellettem próbálgató suhancokról, azt pedig már kifejezetten zokon vettem, hogy a túlságosan is készséges eladó úgy gondolta, a szombat délutáni csúcsforgalomban tanácstalanul nézelődők hada közül éppen engem kérdez meg arról, a férjemnek, vagy az öcsémnek választok-e cipőt. Az egyetlen lehetséges bosszúnak az látszott, hogy háromszor küldtem vissza az eladót a raktárba újabb párért, mert a polcon lévő ragasztásában hibát véltem felfedezni, majd végül nem vásároltam semmit.

Nem baj, Emil. Előbb-utóbb lesz olyan cipőm, amit fel tudok venni. Bár ha így nősz a lábujjamban, lehet, hogy megvárom a 40+2 számtani példa elérését, és akkor már csak egy kicsit lesznek nagyok édesapád lábbelii...

Elkerülhetetlenné vált, hogy naponta minimum egy órát foglalkozzak lélekben csak veled. Ez egyébként az összes szaklap és szakirodalom szerint elengedhetetlen - általában ódákat zengenek a befelé figyelésről, a lélek felkészüléséről a gyermek fogadására - de szerintem nem egészen úgy képzelik el, ahogy esetünkben létrejön.

Napi rutin immár, hogy hajnali kettő és három óra között erőteljes szteptánc-mozdulatokkal adod tudtomra, hogy ideje felkelni és megkezdeni az aktív együttlétet. Ekkor még reménykedem, hogy egy sima, megszokott toalett-túrával megúszom a kalandot, de amikor félálomban visszatámolyogva az ágyba megpróbálom gondolataimat az alvásra terelni, az agyamba rémtörténetek furakodnak, bordáim közé pedig a könyököd. Persze még ekkor sem adom fel, nem kapcsolok villanyt. Módszeresen kiűzöm a fejemből férjem öccsének a főnökének a feleségének esetét, akinek hat és fél hónaposan - egy felfázás következtében - megszületett gyermeke, és próbálom nem kiszámolni, hogy az elvileg három hét múlva lenne esedékes.

Eközben az alattunk elterülő téren felhangzik a "énúgyszeretekrészeglenni" kántálás - bebizonyítván, hogy léteznek könnyen teljesíthető kívánságok is. Mivel már hallassz, a zajra dörömböléssel reagálsz - én pedig komolyan elgondolkozom azon, hogyan lehetne elkerülni, hogy az alkohol rabjává válj, esetleg csatlakozz valamely, a kamasztársadalomban oly divatos érfelvágós irányzathoz. 

Amikor a gondolatsor már az iskolaválasztás problémáját pedzegeti, édesdeden alvó édesapád másik oldalára fordul - sikersen kirántva az egyik gödörből, és behajíva egy másikba, mely szerint: Fogunk-e mi úgy működni, mint egy normális család? A szakirodalom ide vonatkozó jótanácsait mérlegelve felötlik bennem, hogy vajon az apuka várandósságba való bevonásnak számít-e, ha őt is megkínálom a fagyival, amit rendeltem tőle, miközben kijelentem, hogy nem akarom azt a filmet nézni, amit kihozott a kedvemért a videotékából.

Itt tartok, amikor megérkezik a hangulatváltozásaimra érzékenyen reagáló macska, aki a hasamon való dorombolással próbál nyugtatni. Erre te - pedig már éppen kezdtél csendesedni - újult erővel rugdosol, nekem pedig komoly lelkiismeretfurdalással kell szembenéznem, hiszen szegény szerencsétlen cicát érkezésed napjától egy évre hideg fejjel, alaposan végiggondolt okokból száműzzük. Az eltelt időre való tekintettel az újabb toalett-látogatás ötlete is felmerül, némi ijedtséggel párosítva - hiszen édesapád öccsének főnökének a feleségének esete is így kezdődött...

Általában ekkor kapcsolok villanyt.

Szegény édesapádnak ma nem volt könnyű napja. Tudtomon kívül nem kis merényletet készítettem elő számára, amikor múlt héten megbeszéltem leendő szülésznőnkkel, hogy beugrunk hozzá egy laza ismerkedő beszélgetésre a kórházba. Pedig akkor még lelkesedett (igaz, mérsékelten) a programért.

Időközben azonban kiderült, hogy ma nem dolgozik, aminek egyenes következménye volt, hogy délután háromkor, azaz indulásunk előirányzott pillanatában az igazak álmát aludta a kanapén, és módfelett zokon vette, hogy létezik olyan ok, amely miatt ki kell mennie a negatív hőmérsékleti rekordot döntögető zuhogós-cuppogós szeptemberi esőbe.

Így aztán a buszon egyetlen szórakozásom volt, hogy  te szorgalmasan ugrándoztál a hasamban - péntek óta már pontosan tudom, hogy mikor vagy ébren - édesapád ugyanis minden kommunikációs kísérletemre fittyet hányva két éves korában kigyakorolt dacos-lebiggyesztett szájjal makacsul nézett kifele az egyébként párás és átláthatatlan ablakon.

Igazi megpróbáltatásai azonban a kórházban kezdődtek. Néhány percet várnunk kellett a társalgóban, ahol szegény tágra nyílt szemmel nézte a csoszogó, görnyedt, friss anyukákat - sőt, amikor körbevezettek minket, lehetősége volt a folyosón egy éppen fájásával küzdő kismamát is megtekinteni. Ettől őszintén szólva az én gyomrom is összerándult, ő pedig megrendülve kérdezte, hogy vajon mi is ilyen állapotba kerülünk-e, mert az egyrészt nem az én stílusom, másrészt te sem lehetsz ilyen gonosz...

Az ismerkedő látogatás csúcspontjaként megtekintettük az egyik szülőszobát is, ahol - miközben leendő, és igen készséges szülésznőnk éppen azt mutatta, hogyan változtatható néhány gombnyomással az ágy dőlésszöge akció közben - édesapád szája széle észrevehetően elfehéredett, majd hirtelen hatalmas érdeklődést tanusított a szobában kifüggesztett képek és az asztalon elhelyezett, ártalmatlannak tűnő eszközök iránt. Szerencsére ezek részletes ismertetésére nem került sor, ezesetben ugyanis szerintem komoly veszélybe került volna a mindkettőnk által preferált apás szülés...

Már mások számára is észrevehető méretet öltöttél... Ékes példája ennek az az eset, amelyet tévében látva nem tudnék választani egy rosszul sikerült paródia és egy, a karaktereket eltúlzó magyar művészfilm között. A villamoson utaztattalak éppen a lakástól a nyugati pályaudvarig (azaz az egyik toalettől a másikig), és békésen kapaszkodva álldigáltunk a közepes, szabad ülőhelyeket nélkülöző tömegben, amikor egy hetven éves, ősz, vékonyka néni egyszer csak fogta a botját, remegő lábakkal feltápászkodott, és rendkívül erőteljesen át akarta adni a helyét. Rövid rábeszélés után sikerült megegyeznünk abban, hogy ezt a segítséget majd akkor veszem igénybe, ha karácsony környékén találkozunk, de mindeközben csodálatos volt felfedezni azt a hihetetlen gyorsaságot, amellyel a körülöttünk ülők feje rövid helyzetfelmérés után mintegy rugószerűen az ablakra szegeződött. Bármelyik első osztályban tananyag lehetne, annyira demagóg történet...

Egyébként növekedéseddel egyenletes arányban válik köztulajdonná a hasam, amelyet már leginkább a "pocak" szóval jellemeznek a kívülállók. Amely megnevezés még nem okozna kínvigyort, ha nem társulna sokszor kérdés nélkül feléd irányuló, simogató, tapogató jószándékú mozdulatokkal - leginkább olyanok részéről, akikkel egész életemben nem váltottam tíz-tizenöt összetett mondatnál többet. Persze tudom, hogy ez társadalmi beidegződés, amely ellen küzdeni nem csak hogy nem érdemes, de még a rideg önzés vádját is magamra vonnám, ha megtenném, de bizony néha odafagy a mosoly az arcomra, főleg ha meggondolatlanul fehér ruhát aggattam magamra, és délben számolni tudom rajta a csupa törődésből elhelyezett ujjlenyomatokat...

 Beletörődve a megváltoztathatatlanba és néhány rémálomba, néhány hete nem nézek este komoly filmet. Nem olvasok komoly könyvet. Lényegében már nyolckor megkezdem elmém kiűrítését, hogy semmi más ne zavarja éjjeli nyugodalmunkat, mint a hólyagonugrálásaid. Az is éppen elég. Galériáról meredek létrán le, macskát kikerülve két székbe belerúgva illemhelyig el, lámpát felkapcsolva, lakást betörőszempontból ellenőrizve dolgavégezve vissza, majd igyekvés egyenletesen lélegezve ismét az álmok birodalmába kerülni. Egy szerencsés éjszakán mindössze kétszer.

De az, hogy bármit olvasok-látok elalvás előtt, te rögtön azzá válsz - nos, az azért már túlzás. Tegnap éjjel például Doktor House páciens voltál egy steril szobában, mazsolás-vaníliás pudingot akartál enni, amit én sterilen kifőzött fakanállal kevergettem. De egy légy újra és újra beleszállt, ezért végül dobozos üdítőt kaptál. Ne kérdezd, miért.

Hétfőn egy Agatha Christie könyvbe belealudva képes voltál két éves Poirotként jelentkezni, akinek a papit a szájába adva fröcsögve vidoran mondta ki a gyilkos nevét, amire persze az egész rendőrség összeszaladt, és feltétlenül el akartak vinni szakértőnek. Hiába mondtam, hogy te csak egy normális gyerek vagy, nem hitték el. Lehet, hogy a bajusz volt az oka...

Ezért aztán a Twist Olivér, David Copperfield, és az összes árvákról és szegény, szerencsétlen gyerekekről szóló könyv tiltólistára került a családi filmekkel együtt. A vasárnapi Ovizsaruból ugyanis öt perc elég volt ahhoz, hogy éjjel gépfegyverrel menekítselek a városból, miközben te egy ghánai zászlót lobogtatsz. Az afrikai kapcsolat egyelőre rejtély.

Igaz, meg kell köszönnöm, hogy egyelőre nem változtattál a végletekig síróssá. Tehát könnyek nélkül meg tudom tekinteni az összes babás, cicás reklámot a tévében, sőt képes vagyok adott esetben felháborodni és nem elérzékenyülni a gyerekekről, kisbabákról szóló bulváranyagokon is. Kivételt képeznek természetesen a négyes ikrek, akiknek sztoriját már kb. hetedszer nézem meg - kizárólag délelőtt - az interneten egy csomag papírzsepi kíséretében. Egyszer megpróbáltam este is, de mivel éjjel Te is négyesiker voltál, és egyikőtök folyamatosan sírt, nyugalmunk érdekében erről inkább letettem.

 Ennyire még soha nem vártam, hogy valaki hasba rúgjon... Igazán bemutathatnál már egy kis aktív időszakot szüleidnek! Már vagy egy hónapja olvastam a mindenttudó kismamakönyvben, hogy a tapasztaltak érzik, hogy sorstársaid mozognak, és két hete, hogy a tapasztalatlanok is. Lehet, hogy a szorgosan gyűjtögetett hasi hájréteg tompítja a végletekig mozdulataidat? Mert az ultrahangon egyáltalán nem tűntél nyugodt, folyamatosan alvó kölyöknek...

Őszintén szólva kicsit unom már egyes, gyerekkel rendelkező, tudását fensőbbségesen kihasználó ismerősökkel folytatott egyenpárbeszédet is - mely szerint:

• - Jaaaj, már látszik! Hány hetes is vagy?
• - Húsz.
• -Jaaaj, már tudod, hogy fiú-e vagy lány?
• - Igen, fiú.
• - Jaaaj, de jó, (kis fintor) és tényleg Emil lesz a neve?
• - (A helyzetből adódó gondolatok lentebb olvashatók) Igen, úgy néz ki. Majd még meglátjuk.
• - Jaaaj, és mikor érezted először, hogy megmozdult?
• - Még nem éreztem. (itt elkapok egy fensőbbséges "valami nem stimmel" pillantást).
• - Jaaaj, pedig már kellett volna. Én 18 (17, 19) hetes voltam, amikor először rúgott. Fantasztikus volt. Na nem baj, biztos csak nagyon aluszékony.
• - (Aluszékony ám a...) Igen, lehet. (Bájmosoly, majd gyors témaváltás, mely enyhe rosszállást vált ki, hiszen hogyan is találhatnék egyáltalán bármi más megbeszélnivalót rajtad kívül...)

Szörnyű, kedves Emil. És én még azt hittem, hogy csak a születésed után kezdődik majd az állandó, idegesítő összehasonlítgatás.

 Nos, úgy néz ki Emma, búcsúzunk. Legalábbis a nőgyógyász azt állította, hogy a két kis fokhagymagerezd-fenék között igencsak férfias dolgokat lát előtűnedezni. Ez pedig bizony inkább Emilt feltételez...

Tehát Kedves Emil!

Bár még csak valószínűleg vagy fiú, máris hatalmas probléma vetődött fel veled kapcsolatban.

Emil vagy-e egyáltalán? Mert amióta kiderültél, folyamatos rokoni nyomás alatt állunk, mely szerint Bertalan, Gáspár, Dénes, Antal, és még ezer más név jobban illene hozzád, mint az először megtalált. Természetesen a javaslatok minden esetben az "Én igazán nem akarok beleszólni..." formulával kezdődnek, de ez mit sem változtat a kényszerű mosolyon, amellyel ezeket meghallgatva a "De jó ötlet, még meggondoljuk" válasszal próbáljuk lezárni a témát - néha már-már valóban elbizonytalanodva neved helyességén.

Igaz, nehezen tudom elképzelni, hogy Emil névvel sikeres résztvevője legyél a XVI. magyar szumóbajnokságnak, de remélem, ezzel nem tesszük tönkre egész életedet...

A nagy névválasztó fesztivált elunva (minden áldott este különböző helyszínen, különböző húsokat grillezve) saját, első és második keresztnevet is tartalmazó ötleteinkkel tettük teljessé a kínálatot. Eszerint jöhet a családi név után:

- József Attila - Benedek Miklós - Máté Gábor - Orbán Viktor - Antal Imre - valamint Gáspár Győző - Ez utóbbi ötlettel végképp belefojtva a szót az egyéb nevek mellett agitálókba.

Nagyjából ez a megfogalmazás szerepelt drága anyakönyvvezetőnk kis, idézetekkel tüzdelt eposzában, melyet - a fényképekből ítélve - némi cinikus elnézéssel hallgattunk. Már csak azért is, mert apáddal való összeköltözésünk négy éves, öt hónapos és kilenc napos évfordulóján igazán előállhatott volna valami haladóknak szóló változattal a jó asszony.

De - ha már így alakult, vidáman jelentem Neked, Emil/Emma, hogy létednek tizenötödik hetében elkezdtem felelősségteljesen, felnőtt módjára viselkedni. Ennek eddigi főbb pontjai:

- Lakáselőtakarékoskodok, hogy a majdan ne fizessünk hitelt harmincnégy éves korodig. Így is fogunk. De négy évig többet.

- Kétszer is átgondolom, hogy megvegyem-e a hiábavaló ám tetszetős árut a boltban. Eddig minden második eredmény pozitív volt. Ezért van jégkrémkészítő szerkezetünk.

- Nem adok a macskának minden nap alutasakos kaját. Ezért a macska engem utál, édesapádat imádja. Mert ő ad.

- Nem hajtok az autópályán 130 km/óránál többel. A kamasz-korú "türkiz rakétának" dícsért járművel egyébként is lehetetlen.

- Ha fonnyadnak, meglocsolom a virágokat. Szerencsére több napig kornyadoznak a visszafordíthatatlan állapot előtt.

- Egyedül kommunikálok a konyhaszekrény-szerelővel. Igaz, csak azért, mert ifjú férjem hajnalban érkezett szigeti fellépéséről, és a fúró zaját semmibe véve alszik a galérián.

- Nem eszem kenyér nélkül baracklekvárt.

 Ó, te coca/malac/disznó, ki szolgáltatod a világ legjobb szalonnáit. Köszönet neked, és annak az ismeretlen ősnek, ki felfedezte, hogy a bőrödön hagyott zsír füstölve igazi csemegévé válhat. De köszönet annak is, aki először döntött úgy, hogy emez egységeket főzéssel, úgynevezett abálással illeti, majd ezután paprikával, sóval és borssal az asztalra helyezi étkezés céljából. Minden tiszteletem az övék.

Köszönet a jó házi töpörtyű kicsiny aranybarna kockáinak is,. melyet a fentiekkel kívül egy kis mustárral bolondíthatunk, hogy a testünkön kialakuló és felgyülemlő hájréteget legalább jó ízű, zamatos étkekkel magyarázzuk.

Köszönet neked, a töpörtyűkészítés nyomán visszamaradott hófehér alapanyagnak, akit dermedni a hűtőbe állítunk, hogy aztán ínséges napokon veled kezdjük a reggelt. Köszönet még a benned süthető füstölt oldalasnak, melynek íze átjárja lényedet, ezáltal téve feledhetetlenné a napot.

Köszönet nektek, a zsírt kiegészítő mellékes szolgáltatásoknak is, melyek nélkül a fenséges ízek nem alkotnának igazi egységet. Tehát köszönet a hófehér, foszló bélű kenyérnek, amelynek egészségtelenségét tudatosan, saját jóízű étkezésünk céljából kell elfeledni, és hatalmas harapásokkal tolni be az arcunkba. Köszönet még a lilahagymának, melyet kis sóval meghintve tökéletes az egység, valamint az asztal közepén kis tálkán elhelyezkedő paprikának és paradicsomnak, melyekből szelve kis félrenézéssel kipipáljuk az egészséges életmódról szóló fogadalmunkat.

Végül köszönet Nektek, májak minden fajtái, amelyek a bödönben található zsírt még az oldalasnál is jobb ízűvé varázsoljátok, új dimenzióját nyitva meg ezzel a kulináris élvezeteknek, melynél tökéletesebbet a legjobb éttermek sem tudnak jó szívvel kínálni.

Kedves Emil/Emma!

Tudnod kell, hogy nálunk zsír még nem avasodott meg. Zöldségek mentek már tönkre.

 Őszintén be kell vallanom lányom/fiam, eddig sem tartoztam a kifejezetten precíz, pedáns, mindennek pontos helyét tudó, tárgyak visszahelyezésébe energiát fektető emberek közé. Értsd ezt úgy, hogy bár minden takarítás után megfogadom, hogy ezentúl minta-ember leszek e téren, ez az állapot maximálisan két - két és fél napig tart. Ha ezalatt nem sokat vagyok otthon. Mostanában azonban a különböző helyszíneken ott felejtett tárgyak, elfelejtett időpontok jelzik csörtetésemet át a dolgos mindennapokon.

Ma reggel végre a mindent tudó kismamakönyvben megtaláltam a megoldást az utóbbi hetekben kialakult tarthatatlan helyzetre. Eszerint: terhesség alatt a rövid távú memória átmenetileg romolhat. Ezt az egyébként a lakás legkisebb helyiségében legnagyobb rendszerességgel forgatott kiadvány annak a helyzetnek tudja be, hogy gondolataim legfőbb ívét a veled kapcsolatos ügyek teszik ki, ezért az olyan apróságok, mint a bankkártya avagy az útlevél holléte, másodlagos, mintegy felejthető adattá válnak.

Nos, kedves Emil/Emma!

Fejemben kutakodva rengeteg felesleges olvasmányélményt, egyetemi szakdolgozat-részletet találsz. Ezekkel nyugodtan gazdálkodhatsz, tetszésednek megfelelően engedélyemmel nyomhatsz delete gombot arra, amelyről úgy érzed, nem szükséges további közös életünkhöz.

Ha mégis mindennapi életünk eszközeit selejtezed, kérlek figyelj az alábbiakra:

- Ha elintézed, hogy a mindenesfüzetet egyik nagymamádnál hagyjam, kérlek ügyelj arra, hogy az egyébként abba beírandó, nőgyógyásszal egyeztetett időpontra emlékezzek, amikor nagy-vidáman igent mondok egy egynapos munkára. Így talán mindketten megússzuk a jövőben a hajnali fél ötös kelést, amelyet mintegy végső megoldásként találtam amolyan kecske is - káposzta is stílusban.

- Ha a másik nagymamádnál a lakáskulcsomat a fokhagymanyomó és a bébibogyó társaságában indulás előtt a bejárati ajtó mellé helyezem, ahol olyannyira szem előtt van, hogy lehetetlen elfelejteni, annak oka van. Hogyan cseleztél ki, azt máig nem értem, mindenesetre lehetőséget adtál napi három-négy "Hol vagy?, Mikor jössz/mész haza?" jellegű telefonbeszélgetésre, valamint a harmadik doboz nagy kiszerelésű, tehát gazdaságos bébibogyó megvásárlására, miközben az előző kettő az ország két különböző pontján jót röhög rajtam.

- Az már csak egy alig is említendő apróság, hogy az esküvő óta bejártuk az országot forgalmi engedély nélkül... Az elsőt az igenmondás helyszínén tettem ki általam máig ismeretlen okból a táskámból. A másodikat - mert természetesen jogtisztelő magatartást mutatva (és nem emlékezve az elveszítés pillanatára) rögtön készíttettünk egy újat - gondosan belehelyeztem abba a nadrágba, amelyet terveztem felvenni a nagyszülőnéző országjárás első napján. Most, bizonyos időszak eltelte után tisztán emlékszem rá, hogy aznap esett az eső. Következésképp egy másik nadrágot vettem fel. Következésképp forgalmi és jogosítvány nélkül tekintettem meg az M7-es már megépült pályaszakaszát, valamint az új sárvári Rába-hidat. Ami barátok közt is 200 km egymástól. A fővárostól, a forgalmitól és a jogosítványtól több. Mentségedre legyen mondva, nem idegesítettél ezzel a kis malőrrel, mert az állapotot csak két hét és a hazaérkezésem után vettem észre, amikor a tegnap a fent említett nadrág mosógépbe helyezése előtt kipakoltam a zsebeit. Még szerencse, hogy legalább ezt nem felejtettem el.

Kedves Emil/Emma!

Ha valaha is eszedbe jut, hogy saját magad szervezd az esküvődet, álljon itt tapasztalatként édesanyád és édesapád története, melyből saját magad vonhatod le a következtetéseket.

Az esküvőt meg lehet szervezni. Az egészet meg lehet szervezni az asztalterítő-kérdéstől a jégbe hűtött italok problémájának erdei módszerrel való megoldásáig. Az biztos, hogy semmi sem lesz annyira tökéletes, mintha egy flancos partiszervező cégre bíznád. De az is biztos, hogy sokan jobban élvezik majd, mintha egy étteremben kissé feszengve üldögélnének húsleves-rántotthús menüjük mellett.

Az eseményeket megkísérlem érkezésünktől időrendben leírni, hogy felkészülhess az esetleges problémákra.

Jún. 20. péntek:

10 óra

Hisztérikus vásárlás a Hunyadi téri piacon. A paradicsom fonnyadt, a paprikáért szemtelenül nagy összeget kér a néni, a krumpli olyan koszos, hogy öröm lesz megmosni. Aludttejet valószínűleg az egész városban lehetetlen kapni. A hőség  elviselhetetlen, a lángos ehetetlen. Édesapád egyik barátunkkal elindul a helyszínre egy poharakkal és lábasokkal dugig pakolt kocsival.

14 óra

A fodrásszal közlöm az általam elképzelt frizurát, aki elkészíti azt. Tökéletesen. Másnap a barátnőm reprodukálja majd, de neki saját ötletei vannak. Közben a türkiz rakétában (tizenhárom éves autónk fennhéjázó neve) nyolcvan üveg ásványvíz egyre forróbb barátságba kerül ugyanennyi sörrel. Már az első előzésnél kiderül, hogy a kocsi nem szokott ehhez a terheléshez, az egyébként fürge kisautóval ezért egy kamion háta mögött teszem meg a laza 70 kilométert a helyszínig. Légkondi nincs, neked egy kis citromos sékkel kedveskedek útközben.

19 óra

20 kg krumplit kell megpucolni. És 2 kg hagymát felvágni.

21 óra

Megérkeznek barátaink és segítőtársaink, akik délután 5 órára ígérték magukat. Örömmel konstatálják, hogy nincs elég kés a feladathoz. Nagyapád hetven adag félkész pörkölttel és nagy mennyiségű szederpálinkábal állít be. Ennek következtében hamar a társaság kedvence lesz.

23 óra

Krumpli, hagyma kész. Csak én vagyok józan. A többiek a te egészségedre koccintanak, ez közepesen vigasztal.

Július 21.

9 óra

Kilufizzuk a helyszínre vezető utat, hogy mindenki idetaláljon. Apai nagyszüleid rossz helyen térnek le a főútról, ezért a lufikat nem látják. Bár idetalálnak, erős a gyanújuk, hogy ez senki másnak nem fog sikerülni. Még egy ok a pánikra.

11 óra

Az italok behűtéséhez rendelt 80 kiló jég még nincs itt. A csajok, akik a kenyeret hozzák, még nincsenek itt. Ezért aztán töpörtyűt reggelizünk tegnapi zsemlékkel és paradicsommal. Hűtő van, hideg sör van, ezért rajtunk kívül senki sem túl izgatott.

13 óra

Az italok behűtéséhez rendelt 80 kiló jég még nincs itt. A csajok megjöttek. Közeli barátaink salátát és alföldi krumplilevest készítenek, miközben a szederpálinka különleges ízét, aromáját vizsgálják. Zajlik a hova kerülnek a sörasztalok - probléma megvitatása. 

14 óra

Az italok behűtéséhez rendelt 80 kiló jég még nincs itt, pedig már csak két óra az igenmondásig. A csajok elküldenek hajat mosni, majd úgy készítenek frizurát, hogy azt én tükörben nem látom. Később kiderül: a döntés helyes volt, én félúton leállítottam volna őket, ha tudom, mi történik a hajammal. A végeredmény mindenesetre különleges és igéző. 

15 óra

Megérkeznek az első vendégek. Édesapád még mindig egy szál atlétában és rövidnadrágban rohangál, és köszönt mindenkit. Próbálom üzenetek segítségével beparancsolni, de újabb és újabb problémák adódnak. Ezért nem jön. A sminkes harcra készen vár. Szép munkáért szép pénzt kér - az egyetlen luxus az esküvőn.

15 óra 30 perc

Édesapád végre a zuhany alatt. Az eddig röpködő-szervező csajok szintén elvonulnak átöltözni, sminkelni. Öcsém - a tanú felveszi öltönyét, és úgy dönt, ezzel mindent megtett az ügy érdekében, rágózik tovább. Jég még nincs, a hűtőből kipakolunk minden felszolgálható italt.

15 óra 55 perc

Smink, haj, ruha kész. Ebbéli megkönnyebbülésemben elfelejtem felvenni a direkt nekem készített gyönyörű nyakláncot és karkötőt. Édesapád kisebb pánikban rohangál öltönye egyes darabjai után. A telefon folyamatosan szól, ki-ki bejelenti, hány percet fog késni. Az anyakönyvvezető készen áll. Színházi kezdés lesz.

16 óra 10 perc

Már a színházi kezdést is lekéstük. Megvárjuk a most érkező autókat, és úgy döntünk, jöjjön, aminek jönnie kell. Amint kilépünk a házból, a szél elkezdi fújni a stólámat, úgyhogy közepesen kényelmesen érzem magam, fél kézzel az anyag két végét és a csokrot tartva, az igenmondásra felkészülve.

16 óra 15 perc

Az esemény elkezdődik. Rögtön az elején kimondjuk a nagy szavakat, majd negyed órás kiselőadás következik arról, hogy ettől a naptól aztán elkezdődik felnőtt életünk. Ezen te odabenn röhögsz. Mi idekinn visszafojtjuk. Szüleink elérzékenyülnek, az anyakönyvvezető kedvesen naív meglepetés-versike elmondására kényszerít a gyűrűhúzás közben. Az egyik fényképezni vágyó majdnem leesik a teraszról, egy jó bohóchoz méltó magánszám keretében. Apád suttogva figyelmezteti, hogy itt most kivételesen mi vagyunk a főszereplők. Úgy tűnik, különösebb balesetek nélkül megússzuk az eseményt, mindazonáltal az egyik vázát felrúgom. A pezsgőzést ezért kedélyesen végigtocsogjuk.

16 óra 30 perc

Megérkeznek a későn jövők, valamint a 80 kiló jég.

16 óra 45 perc

A hivatalos esemény fájdalommentesen véget ér - a jeget már mint férj és feleség tesszük talicskákba. A násznép pogácsaevésbe kezd, édesapám meghatott pörköltfőzésbe.

Az ezt követő órák eseményei kissé összefolynak, mindenki megnyugszik, mi rohangálunk tovább, társadalmi, családi és baráti kellemes kötelezettségeket teljesítve.

A násznép elfogadja, hogy itt bizony oda kell menni a kondérhoz, ha enni akarnak valamit, és a talicskához, ha esetleg hideg italra vágynak. A gyerekek általános véleménye szerint a legtörékenyebb pezsgőspohárból lehet csak üdítőt inni, ezért a területen rövid időn belül nem tanácsos tovább mezitláb járni.

Késő este visszatér a mi külön bejáratú zenefelelősünk, akinek időközben el kellett ugrania Budapestre. Ettől a pillanattól kezdve hajnali négyig Hajmási Péter és Pál családfájának összes ágára sor kerül - mindez tábortűz mellett, szederpálinkától csillogó szemekkel.

A tanulság tehát: ha úgy döntesz, te magad szervezed az esküvődet, csak az igen pillanatáig fogod magad igazán rosszul érezni. Na meg másnap, amikor el kell takarítani a hajcihő nyomait.

 1. 42 fok lesz, ezért többen rosszul lesznek. Az anyakönyvvezető is.

2. Én is.

3. Többen nem találnak oda a helyszínre.

4. Mindenki odatalál a helyszínre, és nem lesz elég a tányér.

5. A pohár se.

6. A gyerekeket aprócska szmokingban és csokornyakkendőben hozzák szüleik.

7. A gyerekeknek focilabdát hoznak szüleik.

8. Vagy mindkettő.

9. Mindenki salátát akar enni, és senki se pörköltet.

10. Ezért édesapám megsértődik.

11. A tiéd nem titkolja előlem, hogy mennyire ki van az egésztől a...

12. Ezért aztán én is megsértődöm, és nemet mondok.

13. Dédanyád figyelmen kívül hagyja, hogy a helyszínen az országos átlagnál 5-6 fokkal hidegebb van.

14. Tehát rosszul lesz.

15. Mindenki ott akar aludni.

16. 20 ágy van.

17. 100 ember.

18. Elkezdik rebesgetni, hogy biztos azért házasodunk össze, mert te már itt  vagy.

19. Ezért aztán megsértődöm, és nemet mondok.

20. Apád eltéveszti a szöveget.

21. A ceremóniamester a nászindulót.

22. Senki nem olvassa el az apróbetűs részt, amelyben a nászajándék helyett italt kérünk.

23. Szomjan hal mindenki, de lesz turmixgép.

24. Mindenki komolyan veszi az apróbetűs részt.

25. Hat körül csak én leszek józan. Miattad.

26. Mindenki azt kérdezi, hol lehet aludni.

27. Az anyakönyvvezető is.

28. Esni fog az eső, és a fentiek nem történnek meg.

29. Esni fog az eső, és a fentiek megtörténnek.

Drukkolj.

 Szombaton megtörténik eddigi életed legnagyobb tortúrája. Kb. másfél órát kell kibírnod egy bizonyos fűzős ruhában, amelyről korábban szó volt már. Következésképp édesanyád hivatalosan is igent mond édesapádnak egy erdő közepén található gyönyörű vadászház előtt, hogy azután jól megérdemelt  alföldi krumplilevest és pincepörköltet tolhasson magába, miközben fogadja a gratulációkat.

A feladat tehát adott. Legyél szíves az utóbbi időben a meleg hatására előadott - egyébként átlaggyerekeknél az első tizenkét hétre jellemző - reakcióidat felfüggeszteni, és körtényi önmagadat viszonylagosan összehúzni, hogy a nagy mennyiségű ételnek is maradjon hely a ruhán belül.

Ha igazán jót akarsz tenni anyáddal, a hátralévő néhány napon a tegnap elfogadott viselkedési normát követed. Megdícsérlek. Édesapádnál sokkal jobban bírtad a cipővásárlási tortúrát. Ő az első boltban úgy döntött, megtalálta a számára tökéletes lábbelit, de úgy döntött, hogy más dolga nem lévén velem tart a női cipő kiválasztásának rögös útján. Az amúgy is kényszeredett mosoly a meglátogatott üzletek számával arányosan hervadt le az arcáról, hogy aztán mindössze az ötödik után közölje velem, hogy minden eddigi, általam felpróbált cipő tökéletesen egyforma volt, és neki voltaképpen teljesen mindegy, hogy melyiket vásároljuk meg, de azt azonnal.

Ehhez képest neked egy rossz szavad nem volt - bár lehet, hogy azért, mert lefizettelek némi békönöstószttal útközben. Csak így tovább. Ma a menyecske-színű ruha vásárlását oldjuk meg - apa nélkül, mert szerelmünk maradandóságának érdekében úgy döntöttünk, elég lesz, ha ő csak a végeredményt tekinti meg.

 Bocsáss meg kedves Emil/Emma, de az intenzív rádvárás közben - válaszolva Timi nevű rajongód kérdésére - szánok egy rövid időt Teónak. Aki egy macska. Akit ugyan világrajöveteled után nem fogsz azonnal megismerni, de ennek nem orvosi tanács, hanem édes jó anyád a középkorból eredeztethető félelme ez oka. Lévén, hogy állítólag akkoriban haltak meg úgy babák, hogy a cica rátelepedett a jó meleg pocakjukra, és az intenzív dorombolás közben nem vette észre, hogy súlya másfélszerese az övékének. Persze ez logikusan a bébifigyelőrendszerek korában és az amúgy is nevelhető Teodóra esetében teljes képtelenség, na de mindenkinek megvannak a saját különbejáratú szörnyecskéi. És mivel te egy egyszobás lakásba érkezel, egyikőtöknek fél évre mennie kell. Gondolom, te is úgy vagy ezzel, hogy inkább a macska.

Egyébként  a jaj-istenem-babát-várok-és-van-egy-cicám félelem oka a szerintem kissé túllihegett toxoplazmózis nevű betegség. Ami még az aggodalom szobra-védőnéni szerint is megelőzhető, ha az egyik, a babával rendelkező ember a másikra bízza az alomcserélés nemes feladatát, és kezet mos a macskasimogatás létrejötte után.

Emil/Emma, neked pedig aztán végképp nincs mitől félned idebenn. Anyád ugyanis az emberek többségéhez hasonlóan már észrevétlenül túlesett maximum egy kis orrfújás-torokfájás tünetegyüttessel járó betegségen, tehát védetté vált. Ezt az életed hajnalán a biztonság kedvéért elvégzett vérvizsgálat is igazolta.

Persze a megelőzés kellemes részére azóta is nagy hangsúlyt fektet édesanyád. Tehát ha a macskaalom jelzi, hogy megérett az idő a cserére, változatlanul fél a betegségektől...

Hanem elvittelek a francia riviérára hajókázni. Mert - bár ezzel te még nem vagy teljesen tisztában - a francia riviérán lenni jó. Meg egyébként is: tengerparton lenni jó.

A nyaralás ezen válfaja mellett még létezésed kezdete előtt döntöttünk. Az történt, hogy az egyik barátunk szólt, hogy bérelne egy  hajót, amelynek egyik piciny kajütjébe esetleg mi is beköltözhetnénk. A válaszunk természetesen sűrű fejbólogatás és fültől fülig érő vigyor volt - hiszen mi tenne jobbat a szegény, munkában megfáradt embereknek, mint egy remek, egy hetes sétahajózás nagyon buta magazinok tömegével, napozással a fedélzeten és laza hosszúlépésekkel a jobb kéztől 10-15 centire.

Nos: mint tudjuk, érkezésed lehetetlenné tette, hogy a napon huzamosabb ideig tartózkodjam. A hajón töltött idő többségében a közepes-erős szél pedig lehetetlenné tette, hogy a nap elleni védekezésképp ernyőt állítsak a hófehér vakító fedélzet valamely pontjára, ahol gyári árnyékot legfeljebb csak a védőkorlát adott. Így tehát az út nagy részében buta magazinok tömegét olvastam a kajütben 10-15 cm-re a jobb kezemtől egy-egy pohár laza buborékos ásványvízzel.

Mentségedre legyen mondva, a hajóutat élvezted. Legalábbis erre a következtetésre jutottam abból, hogy egyáltalán nem forgattad fel a gyomromat az erősebb hullámzási időszakok alatt - sőt: leginkább ilyenkor akartad megkóstolni az emeletesre pakolt sonkás-sajtos-paradicsomos-sonkás-sajtos-uborkás baguetteket.

Folytatom majd.

 Láttad a kommentek között, hogy hiányolnak bennünket? Pedig csak nyaralgatunk kicsit - túl a mérsékelten üdvözítő gyerekprogramon. Már amennyire nyaralásnak lehet nevezni a kétoldali nagyszülőlátogatást és ultrahangos fényképed körbemutogatását. 

Most éppen apai felmenőid keszthelyi lakásában töltjük az időt - persze a gyönyörű balatonpart élvezete helyett a rossz idő által házba zárva.

Tegnap jobb volt. Fürödtünk a nagy vízben közösen. Igaz, védőnénink az aggodalmaskodás nagymestereként ezt nem javasolta, de négy szakkönyvből három nem hozott fel semmi komoly ellenérvet lényed a Balatonban való áztatása szempontjából. A negyediket pedig még a hetvenes években gyártották (ahogy a védőnénit is), úgyhogy annak nemigen hiszünk.

Különben is. Amitől anyád jól érzi magát, az neked is jót tesz. Márpedig harmincöt fokban ez szükségszerűen egy vízrebocsátott gumimatracot jelent, ponyvaregénnyel a tetején.

A strandon egyébként újabb bizonyítékkal támasztottad alá, hogy saját döntéseid vannak. Kiderült, hogy - velem ellentétben - utálod a lángost. Nem akarlak most testem heves reakcióival untatni, de egészen elképesztő, milyen forradalmat készítettél elő odabenn.

És ha már itt tartunk... Nem gondolod, hogy ideje lenne megszüntetni azt a roppant idegesítő állapotot, hogy az elfogyasztott ételek minimum két napot töltenek odabenn? Próbálkoztam már joghurttal, bifidusz-esszenziszes, élőflórás kefírrel, sőt kínomban dinnye-kakaó összeállítással is - teljesen hiába. Te jössz.

A meleg a terhesség első harmadában elősegíti a hányinger, a fáradtság, a rossz közérzet és a ne-is-szólj-hozzám érzés kialakulását. Tapasztalat, Emil-Emma. Most például egy vajas-sajtos kenyeret próbálok magamba gyűrni, és édesapádat visszafogott, kedves szavakkal keltegetni miközben tudatosan elfeledkezem írás közben arról, hogy legszívesebben vizes hajjal és ruha nélkül ülnék a lakás wc-hez legközelebb eső pontján egy legmagasabb fokozatra állított ventillátor és néhány jégkocka társaságában. Valamint hangos sikításokkal bírnám rá életem párját, hogy azonnal tolja le a képét a galériáról. És még csak reggel 8 óra. Mindjárt indulunk túlélni közös életünk egyik legnehezebb napját.

Kezdődik a villamossal, ahol remélhetőleg imába foglaljuk az "ismeretlen utast", aki nem a felső kapaszkodót fogja meg, hanem megelégszik a kibocsátott illatanyag szempontjából sokat számító oldalsóval.

Majd lehetőségünk lesz lemenni egy füstös-meleg, ablaktalan helyiségbe, ahol hosszabb-rövidebb szünetekkel éjfélig tartózkodhatunk majd - egy zenekar próbáiról felvételeket készítve. Tökéletes kikapcsolódás, igaz? Fülledt, és hangos. Ha pedig éjjel hazaértünk, tudatosan vágyj vissza. Holnap ugyanez lesz. Ezért aztán közös, pozitív gondolkodásra szólítalak fel. A zene remek lesz, az ajtót nyitva hagyjuk, hogy bejöjjön a levegő, és gondoltál már arra, hogy különleges kulisszatitkok részesévé válsz általam?

Kérem szolidaritásodat a felvázolt programmal kapcsolatban. Ígérem, nem ismétlődik meg túl gyakran, de ezt akkor is kénytelenek leszünk végigcsinálni, ha közben megoldod, hogy  az átlagosnál rosszabbul érezzem magam.

Na jó, odafelé kapsz békönös tósztot a legnagyobb magyar gyorsétterem-láncból. Ott pedig lesz büfé, ahol igazi citromból készítik a limonádét.

Felcsigáztalak?

A tébékörözött személy nem mindig és nem mindenben hibás. A tébékörözött személy minden vágyya bejelentett munkával megkeresni a kenyerét, igaz, a fizetés felére csökkenése nélkül. A tébékörözött személy szeretné, ha "munkáltatója" az élni és élni hagyni elvet folytatná, és nem szabná feltételnek a rugalmas munkaidő és az otthoni munka megszűnését és a fizetésösszeg negatív irányú elmozdulását. 

A tébékörözött személy örülne annak is, ha főállású egyéni vállalkozó lehetne. De sajnos a minimálbér kétszeresét - ami után adózni kell - fix jövedelme nem éri el. Azt meg ugye ki tudja, jönnek-e minden hónapban az eddig szerencsére sűrűn mutatkozó aprócska plussz megrendelések. A tébékörözött személy ezen felül kevéssé érti, miért kell horribilis összegeket fizetni a könyvelőknek néhány szám beírásáért.

A tébékörözött személynek te vagy a pocakjában, így bekönyörögte magát egy ismerős cégbe, hogy legyen járulékfizetése, és ezáltal jogosultsága különböző fontos ellátások igénybevételéhez.

A tébékörözött személy úgy érzi, valami nem stimmel ezzel a rendszerrel, és mindenre esküszik ami szent, hogy évek óta fizetett volna az államnak szívesen, ha ezt kisebb anyagi megszorítással tehetné a felezősdi helyett.

 Igen, Emil-Emma, megvettem már az esküvői ruhámat. Igen, Emil-Emma, bele szeretnék férni még hat hét múlva. Igen, csakis miattad vettem fűzős - tehát állítható, deréktól lefele bővülő változatot. Igen, ebben akarok igent mondani. És igen, te is tehetsz ezért. Mert hiába fűző és bővülő változat, ha nem tudom összehúzni felül a cipzárt.

Kérlek. Alkalmazkodjunk egymáshoz. Én már megtettem a magamét, lemondtam az uszályos, földig érő, kislány-álom ruháról. Legalább azt oldd meg, hogy ezt a kis estélyi változatot felvehessem. Különben vászonnadrágban és blézerben állok az oltár elé, te meg majd kérdezgethetsz, amikor nyolc év múlva megmutatom neked a képeket.

A védőnéni - amikor nálunk járt - jótanácsként elmondta, hogy a napi három helyett napi öt kisebb étkezést javasol, sok zöldséggel és gyümölccsel. Napi ÖTÖT és KISEBBET! Nem pedig egyet és állandót! Kérlek, legalább a hűtőkifosztás utáni egy órában ne okozz "ha nem eszel valamit azonnal, megoldom, hogy hányj" érzést.

Elrettentésül a tegnapi nap krónikája:

1. Az éhgyomorra vérvétel után hiába ajánlgattam neked a negyed óra sétára lévő közös otthonunkban fellelhető, apád által előre elkészített eperturmixot, neked gyorséttermi békönöstószt kellett, de azonnal.

2. Ezek után természetesen elfogadtad az eperturmixot is, kávéval leöblítve. Majd egy kis kefírt - csak az íze végett.

3. A maradék tzazikit is megnéztük a hűtőben közösen. Ekkor még csak reggel tíz óra volt.

4. Elvittelek hűtő- és ételközelből, így délután egyig bírtad evés nélkül - kivéve azt a kis sportszeletet, amire figyelmeztettél az aluljáró trafikjánál.

5. Hazamenve dolgozni akartam, de szerinted ezt csak fűszervajas kenyér után tehettem. Majd - a melegre való tekintettel jégkrémmentesítettük a fagyasztót.

6. Szerencsére elálmosodtál, így újabb két kajamentes óra következett. Aztán a tökfőzelék-készítést is átvészelted egy kis pulykasonkával, dinnyével valamint kovászos uborkával .

7. Tökfőzelék - majd jégkrém, mert apukád hozott nekünk.

8. Este 8 óra után - mivel eldöntöttem, hogy aznap nem eszem többet, már csak három barack és egy marék cseresznye jutott neked is.

9. Éjjel kettő körül a mardosó éhségre felébredve azért még találtunk egy kis tökfőzeléket a hűtőben.

"A nők egy része a terhesség elején fogy egy-két kilót." Ezt nem várom el tőled, tényleg. Csak azt próbáld meg megoldani, hogy a barátnőmmel ellentétben én ne az első három hónap alatt szedjem fel azt a 14 kilót, amit aztán szép fokozatosan magadba építesz.

Kb. két centis vagy, és elvileg már mozgolódsz is. Ördögi tervet eszeltünk hát ki: úgy döntöttünk, vasárnapi villámlátogatásunkon elmeséljük leendő nagyszüleidnek - azaz az én szüleimnek, hogy a jövő hónap végén tartandó esküvőn akciós, 2 in 1 feleséget nyer édesapád.

Őszintén szólva nem jól alakítottuk a programot.

Először is: nagyszüleidnek - jövőre Te is megismered őket - van egy nagyon édes fiú vizslakutyájuk, aki három éve egyedül lakik az udvaron - és bizony csúnya dolgokat cselekszik az asztal lábával, a rózsafákkal és még ki tudja mivel... A megfelelő megoldásra egy születésnapilag felmasnizott négylábú kiscsaj képében találtunk rá, aki mintegy két és fél órán át vonyított a kocsiban útközben, hogy utána édi-bédi esetlenségével, kis ráncos homlokával könnyekig meghassa anyukád apukáját.

Megoldás lett volna, ha azt mondjuk ebben a pillanatban, hogy: "...azért hoztuk, hogy a nagy ne legyen egyedül, amikor hátra kell zárni, hiszen elől az unokátok levegőzik majd..."? Erősen kétlem, hogy ez az adatmennyiség ebben a formában feldolgozható...

A kutya által okozott öröm után talán lett volna lehetőség. Csakhogy sajnos nagyapád kissé túlzottan belemelegedett az erdei esküvő és bográcsozás program megvitatásába egészen a "mennyi marhalábszár és sertéscsülök szükséges az eseményre, valamint a főzni kizárólag "B" kategóriás burgonyát lehet mert az "A" salátának való" kérdéskörig. Mindezt nevek alapján kategorizált feladatkiosztós jegyzetpapírral, és édesapádnak intézett "jaj de nehéz dolog, hogy férjhez megy az én kislányom, majd te is megérted" - kissé párás szemmel közölt tényállással. Nem akartuk súlyosbítani a helyzetet.

Amikor pedig vacsora közben a gyenge "biztosak vagyunk benne, hogy sokat fogtok segíteni az unokánál is" mondatunk elhangzása után két öcsém gyerekkori viselt dolgairól és jelenlegi nőügyeiről kezdtek sztorizni, miközben az említettek arca vöröseslilában játszott, végképp feladtuk a reményt.

Pedig tényleg miattad utaztuk át a fél országot.

 A te idődben ez bizonyára máshogy lesz már. Vijjogó-csipogó-nyomkövető-multirendszerek védik majd az összes értékeidet, legyen az akár egy (akkor már bizonyára három dimenziós) fényképezőgép vagy egy hihetetlenül hipermodern videó-konferencia-telefon.

Ha mégsem, néhány követendő tanács Neked. Mert tudod, más kárából... Például anyádéból tanulhatsz.

1. Ne hagyd nyitva az ajtót, ha elmész. Ezt nem nehéz betartani, csupáncsak egy kulcs kell hozzá. De - csak hogy tudd - ezt vagy egy páncélajtóba kell belehelyezned - vagy bíznod kell a folyamatosan skubizó, minden zajra kilépő szomszédnénik unatkozó hallgatózásában. Fontos: A módszer csak zárt ajtók esetén véd.

2. Ha nagy házban teszel látogatást és a konyhában beszélgettek, vidd magaddal értékeidet, hogy a szomszéd szobából csak a többiekét tulajdonítsák el. Ne menj egyedül a mosdóba, ha mégis muszáj, hangosan énekelve távozz a helyiségből. Így lehetőséget adsz a nagy és erős besurranóknak, hogy a fizikai erőszak alkalmazása helyett inkább elbújjanak. Hidd el, jobb - bár drágább - a békesség.

3. Ha egy ilyen alkalommal könnyen mozdítható értéktárgyaidat (telefon, pénztárca, táska, óra, stb) már elvitték, ne vásárolj helyettük drága dolgokat. Tudd, hogy hasonló esetek - ha anyád szerencséje örökletes - kb. kétévente történnek majd veled.

4. Ha egyszobás lakásban laksz, ne gondold, hogy otthontartózkodásod, és műszaki tárgyaid kizárólagosan a szoba túlfelében lévő elhelyezése megmenthet azok elmúlásától. Ha életed párja nyitva hagyja az ajtót, amíg boltba távozik, te pedig pakolsz a galérián, a megfelelően képzett tolvaj a helyzetet igazi kihívásként értékeli. Laptopod és kölcsön-videokamerád elpakolása közben még férfiasságának bizonyítására is van ereje - hiszen az "Apa, hoztál parízert? kérdésre teljes lelkinyugalommal és igennel válaszol. Aztán amikor lekászálódsz a magasból, se apa, se parízer. Se egyéb mozdítható tárgy.

5. Vegyél példát édesanyádról, és ne vásárolj drága autót. Szerzeményed karosszériaelemeit kissé rongáld meg, hogy az autóbontók által megbízott szakiknak se legyen érdemes foglalkozniuk vele. Hidd el, ha a kocsid annyit ér, mint a telefonod, akár a slusszkulcsot is benne hagyhatod a legrosszabb környéken.

Tehát a lényeg: semmi tárgyfetisizmus, különben megőrülsz. És zárd be az ajtót. Ha nagyon akarnak, úgy is bejönnek, de hátha nem akarnak annyira...

 Kezdjük azzal, hogy mostanában Magyarországon /ez a hazád, szeretni fogod remélem, összes fogyatékosságával együtt/ kétféle úton-módon bonyolódhat a léted, növekedésed és világrajöttöd körüli hacacáré. Az egyik az úgynevezett SZTK-lakóhely szerint illetékes kórház útvonal. Előnye: itt van az utca végén. Hátránya: hat ágyas kórtermek, férfidokik (tudod, anya fóbiája), és egymástól függönnyel elválasztott szülőágyak. Az az igazság, drágám, hogy én kifejezetten ideges lennék, ha valaki közvetlenül mellettem nyomna, ordítana majd lélegezne mélyeket. Tudom, előreszaladtam az időben, de hidd el, inkognitóban felderítettem a terepet, és úgy döntöttem, a pironkodva zsebbe csúsztatott hálapénz helyett inkább emelt fővel adományozott összeggel fogom ünnepelni születésedet.

Elmentem tehát egy nem lakóhelyem szerint illetékes kórházba, ahol - most éppen úgy néz ki, de ez még januárig változhat - előre meghatározott összeg fejében szépre festett egyágyas szülőszobában, általam választott szülész-nőgyógyász(nő), szülésznő és egyéb segítő kezek közreműködésével érkezhetsz, majd utána maximum kétágyas - na jó, veled meg az újdonsületű haveroddal együtt négyágyas - szobákba szállásolnak el bennünket.

A megoldással egyet is értettem, elmentem tehát ahhoz a bizonyos nőgyógyásznőhöz - magánrendelésre, mert ott ez a szokás - hogy bejelentsem, jöttem, jöttél, vagyunk. Mondta is a tutit: hozzá egy hónap múlva vissza, addig labor és - mivel mint már észrevetted, van egy macska a háztartásban - toxoplazmavagymi-vizsgálat. Ezekre beutalót meg a védőnőtől kapok - hiszen ő magánrendelésen állami intézménybe nem adhat.

Szóval a védőnő. Tüneményes volt, kérdezett ezer dolgot, nézett rám csúnyán, amikor beszámoltam neki korábbi, cigarettával kapcsolatos élményeimről, bejelentette, hogy őt nem zavarja a lyuk a falon abban, hogy eljöjjön családlátogatóba, és elmagyarázta, miért nem tud adni beutalót a háziorvos helyett, akihez most már igazán ideje elmennem.

Megtörtént. A nyugdíjasnénik hosszas pletyihalmaza - vajon miért nem megyek a vizitdíj-automatához - után bejutottam a doktor úrhoz, aki, virágnyelven mosolyogva közölt fejmosás után - miért nem jó nekem az a kórház, ahol annyi kerületi kölyök született már - kijelentette, hogy beutaló, na az a macskabetegség és az aztsetudommárhogymi típusú vérvételre nincs. A témában a nőgyógyász illetékes.

A következő kört még nem tudom, drágám. Holnap mindenesetre megyek vissza a saját nőgyógyászom állami rendelésére. És reménykedem, hogy születésed előtt kiderül még, milyen a vércsoportom.

Tudom, hogy téged a legteljesebb mértékben hidegen hagy ez a probléma, hiszen éppen idegrendszered kialakításán dolgozol, de anyád meglehetősen rossz néven veszi a kialakult helyzetet. Még cipőt venni sincsen kedve, pedig az már igazán nagy szó.

Az történt ugyanis, hogy kis lakásunk előszobája két különböző helyen vizesedett. Húztuk-halasztottuk a probléma megoldásának való nekirugaszkodást, de amikor megtudtuk, hogy jössz, úgy döntöttünk, pontot teszünk az ügy végére. A szomszéddal közösen kihívtuk tehát kedden a vízvezeték-szerelőt, aki jött-futott-rohant, és mindent elkövetett. Értsd ez alatt, hogy egy kb. fél méter átmérőjű lyukat ütött a falba a két lakás között, és megtalálta a szivárgási pontot. Ennek közösen örültünk, a drága szaki pedig a pozitív hangulatot látva kijelentette, hogy holnap megragasztja, visszaépíti, bevakolja, egyszóval elvégzi a piszkos munkát.

Azóta nem kell körbemennünk, ha például mustárt vagy tojást akarunk kölcsönkérni, és vannak új tanúi az általad okozott éjszakai 3-4 mosdótúrának. Szaki ma elutazott a Balatonra. Kedden érkezik, és mélységesen felháborodott, amikor megpendítettük előtte egy másik szerelő kihívásának lehetőségét.

Még szerencse, hogy eddig nem fizettünk neki.

 Nem adod olcsón, tudod-e. Életem legszörnyűbb méretkülönbség-problémájával kerültem szembe tegnap miattad. Konkrétan az történt, hogy - bár eddig is figyelgettem a jelentősen megnövekedett számú terhes nőket az utcán, valahogy arányosnak tűntek. Pocak, mosoly, széles derék, nagyobb nadrág, lebernyeg. Szuper, ez menni fog nekem is.

Aztán tegnap meséltem rólad az egyik legjobb, egyébként két gyermekkel rendelkező barátnémnak, aki a hír hallatán nem átallotta gyorsan lepakolni a gardróbból félretett terhesruháit. Mit mondjak, ijesztő látvány volt. Ráadásul néhányat fel is próbáltatott velem - nadrághosszúság szempontjából. Hú. Azt hittem, ilyen ruhákat csak azok hordanak, akik minimum hármasikreket várnak. De hogy egyedül legyél ekkora...

Rendben Csírácska, megértem, hogy semmi cigaretta és minimális mennyiségű alkohol. De a tökéletes fejlődésedhez szükséges tökéletes étrendet és testmozgásmennyiséget csak a tökéletes anyukák képesek prezentálni. Előre szólok: nem vagyok az, úgyhogy sok melód lesz.

Kezdjük például a napi ötszöri zöldség- vagy gyümölcsevéssel. Ha a csicseriborsókrémes piritóst és a narancslevet is beleszámoljuk, akkor kis túlzással össze is jön a dolog, de magyarázd már el nekem, hogy létezik, hogy az emberek egy része képes salátát enni ebédre? Tegnap megpróbáltam, és egy óra múlva már a konyhában álltam és vajas-májkrémes kiflik sorával vigasztalódtam. Aztán jött a lelkiismeretfurdalás, hogy jaj, mit tettem veled, mert az általam reménytelenül forgatott kismamás szakkönyvben szép rózsaszín papírra nyomva inycsiklandó képekkel illusztrálva - szenvedjen csak a szerencsétlen - a pástétom és a máj külön-külön is a kerülendő ételek között szerepel.

Lassan már nem is cigarettáról álmodom rosszabb perceimben, hanem tatár bifsztekről, füstölt sonkáról, tükörtojásról, camembert sajtról és sushiról. Pedig ezutóbbit nem is szeretem annyira.

Elárulom neked, hogy az említett szakkönyvet több alkalommal ki akartam már vágni - leginkább az egy fejezetre jutó hófehér fogaikkal boldogan mosolygó hurrá-optimista kismamák számának láttán. Megpróbáltam utánozni őket, de ma délben, amikor a ki-tudja-hány fokos melegben már másfél órája álltam sorban a telefonszámlámmal, feladtam. Bocs.

 Két ok is arra enged következtetni, hogy Édesapád türelmetlenül vár. Az egyik, hogy az általam a nőgyógyászlátogatás után közvetlenül megvásárolt szakirodalom expressz végiglapozása során először a huszonötödik-harmincadik hét környékén lassított - és a szülés előtt beszerzendő holmik listáját olvasta a legnagyobb érdeklődéssel.

A másik: Miután megbeszéltük, hogy ismerőseinkkel csak június végén közöljük addigra már kifejlődött lényed tényét, a tegnap esti buli előrehaladta során mind több, feltételezett tartózkodási helyedre vetett elismerő pillantást kaptam el. És néhány megbotránkozottat is, amikor a literszámra hősiesen fogyasztott almafröccsöt - természetesen kizárólag a vörösvértestekre és az immunrendszerre gyakorolt jótékony hatása miatt - egy pohár száraz vörösborral öblítettem.

Az egyre feltűnőbb jelek láttán természetesen kérdőre vontam Apádat, akinek füligvigyora és bűnbánó tekintete egyértelműen és azonnal hiteltelenné tette az önmagában is elég gyenge "nem akartam" mondatot. Ezek után - remélem egyetértesz velem - feljogosítva éreztem magam, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül meséljek rólad azoknak a barátnőimnek is, akiknek eddig még nem mondtam, hogy létezel.

Úgyhogy most gyakorlatilag minden második barátunk tudja, de úgy tudja, hogy más nem tudja, bár mi tudjuk, hogy mindannyian tudják.

Akik valóban nem tudják, azok a nagyszüleid.  

Ne haragudj, az az igazság, hogy Apa kételkedett a létezésedben. Máig. Most éppen szikhólyag-léted első ultrahangos bizonyítékát szögeli a falra. Szerinte rám hasonlítasz, bár ne is haragudj, ezt nem vettem egyértelmű bóknak - tekintve azt a babszemnyi fekete pöttyöt néhány elmosódott kékesbarna folttal, amely jelenleg téged képez.

Ebből, meg a délelőtti, téged is érintő tortúrából már levonhatod a következtetést: elmentünk a nőgyógyászhoz, ahol kiderült, hogy már fogantatásod időpontjával is átverted édes jó anyádat, aki naptárak és kalkulátorok segítségével kiszámolta, hogy hat hetes, milliméterekben mérhető és saját szívveréssel rendelkező Emma-Emil-Embrió vagy. Közlöm veled, kedves Hólyagocska, hogy erre még a jövő hét végéig várnod kell.

Egy eredményt azonban így is elértél, és ezért mindannyian büszkék vagyunk rád: Anyád SZTK és férfidoki-fóbiája miatt már biztos, hogy családodat nagyobb anyagi romlásba döntöd, mint a kizárólag ünnepnapokon, az emeltdíjas állatorvosi szolgálat idején életveszélyes tüneteket produkáló macska.

Hidd el, ezt a versenyt már megnyerted. Ezért kérlek, a következő hetekben tartózkodj az alábbiaktól: hasfájás, hányinger, fáradtság okozása, vérnyomáson hintázás, bugyihoz kapcsolódó fura dolgok megjelenítése valamint pármai sonka nagy mennyiségű megkívánása. Ha mindenképpen választani akarsz, mindkettőnk érdekében a legutóbbit javaslom.

Ha véletlenül nem tudnád - persze honnan is sejtenéd, elvégre kb. öt hetes vagy, és nem is tudom pontosan, hány milliméter - éppen egy macska dorombol rajtad. Remélem, te is élvezed a helyzetet, mert ő imádja - és én is meglehetősen.

Nem gondoltam volna, hogy a dackorszak nálad három évvel és kilenc hónappal korábban kezdődik az átlagosnál. Hát Anya és Apa hiába beszélte meg, hogy előbb házasság, aztán nagyobb lakás, - közben lezajlik a kórházreform - és két év múlva jöhetsz? Úgy tűnik, téged aztán hidegen hagy a külön gyerekszoba gondolata.

Stramm kis kölyök lehetsz, ha sikerült kijátszanod Anya gyógyszereit... Gondold csak el, három tesztet is vettem, annyira nem akartam elhinni, hogy létezel. De ha már ott vagy, akkor kérlek, tegyél meg egy apró szívességet: kisebb hányinger formájában közöld velem, mennyire gyűlölöd a cigarettát, mert - bár letettem a csíkok láttán - legszívesebben most azonnal rágyújtanék.

Te, van egy ötletem. Mit szólnál hozzá, ha mondjuk jövő hétfőn - rá nem gyújtásom első hétfordulója alkalmából megvenném magamnak a körúton látott helyes, kék-fehér topánkát, te meg odabenn örülnél? Az én kitartásomat is növeli, a vásárlás-okozta boldogsághormon meg neked is jót tesz...

Na megyek, mert azt hiszem, szeretnél enni egy kis zöldborsó-főzeléket kolbászkákkal. Bocs, hogy rád fogtam.